Mácsai János a Beethoven utolsó alkotói korszakáról szóló előadásának elején elmesélt egy történetet. Richter egyik első magyarországi fellépése után Szabolcsi Bence elismerően szólt Richterről, de mint mondta, még nem ismeri Beethoven boldogság-hangját. A február 28-ai BMC-ben megtartott előadáson ennek a boldogság-hangnak eredtünk a nyomába az utolsó alkotói korszakban írott Asz-dúr szonátán (opus 110) és a Diabelli-variációkon (opus 120) keresztül.

A múltkori Bartók-előadásról azt írtam, hogy olyan, mint a hagyma: az előadás után még sok nappal is újabb és újabb rétegei kerültek elő a műveknek. Ez most meg olyan, mint a vénásan beadott kontrasztanyag: sok-sok nappal az előadás után a legmélyebb helyekre is eljut a mondandó és az Asz-dúr szonáta, és a legkülönbözőbb képeket, élmenyeket és gondolatokat hozza elő. (Eddig volt Schubert B-dúr szonátája és a Liszt h-moll szonáta; ezekhez csatlakozott most az Asz-dúr szonáta.)

***

Talán már az előadáson vagy utána jutott eszembe ez a Márai idézet:

"Az öreg ember, mint a medve, ismeri a természet és az időjárás titkait: a csalóka húsvéti kánikula még nem tudta előcsalni odvából. A május fagyos volt, szeles, s az öreg ember semmit nem gyűlöl úgy, mint az északnyugati szelet, mely kajánul átjárja tavasszal a fűtetlen lakást, hörghurutot hoz és tüdőgyulladást, az öregség rémeit. De most, az utolsó májusi napon, viszontláttam az öregembert, a Vérmező peremén, a padon, ahol déltájt és alkonyatkor, a derűs évszakban üldögélni szokott: olvasgat, vagy szótlanul nézi a gyakorlatozó katonákat és futballozó kisdiákokat. (...) Érték az öregség? Ülök a hallgatag öreg ember mellett, a padon, s kezdem megérteni, hogy igen. Amíg az ember fiatal, téveszméket táplál az öregekről, mint a pogány mondakörök molyos-szőrös, mohás istenségeiről. Az öreg ember nem 'okos'. Sokkal több annál: öreg. Van valamije, amit az ifjúság nem ismer. A fiatalember mindig a jövőben él. A fiatalság mindig nyugtalan, szalad a jövő felé, ahol - így hiszi - nagyszerű lehetőségek várják, siker, hatalom, dicsőség és boldogság. Állandóan fél, hogy lemarad valamiről a jövőben. Az öreg embernek nincsen jövője, de van jelene: s ez nincs az ifjúságnak. A jelen az öregé, éppen ez a pillanat az övé, ez a napsugár, ez a fénytöréses másodperc. Az ifjúság számára a jelen teher és kolonc, melyet gyorsan el kell dobni, hogy megkönnyebbülten száguldhasson a csodálatos és tökéletes jövő felé. Az öreg számára a jelen teljes értékű valóság." (Öreg ember)

***

Ma délelőtt a Rudas fürdőben és aztán a budai Jégbüfé előtt az utcán üldögélve is az Asz-dúr szonátára gondoltam, és azokra a falusi öregekre, akik a portájuk előtt órákig üldögélnek egy széken. És ma délelőtt felmentettem magamat, amiért nyári esténként "csak" üldögélni viszem  a gyerekemet: magunkkal visszük a rajzkészletét, Ő rajzol, néha én is, és hosszú időn át üldögélünk így ...

***

Mintha az Asz-dúr szonáta a mozdulatlanul ülés tudományára és türelemre tanítana.

***

Van a Kilenc és fél című filmben egy talán kevéssé ismert rész: Elizabeth (Kim Basinger) felkeresi Mathew Farnsworth-t, az idős festőt, akinek hamarosan kiállítása lesz, és akinek a képei közül még jó pár nem érkezett meg a galériába.

"- Mr. Farnsworth... Jó napot... Sokszor próbáltam már elérni, de félre van téve a kagyló... Azért jöttem, mert... Mert a kiállítása három hét múlva lesz, és még nincs nálunk az összes képe... S reméljük, hogy eljön... Nem felejtkezett el a kiállításról, ugye?

- Én nem felejtek el enni, mikor éhes vagyok, és aludni, mikor fáradt vagyok...

- Láttam a munkáit... Csodálatosak... Nem is tudom, hogy lehet... Ilyen jól megragadni egy pillanatot...

- Abban a pillanatban minden olyan ismerős... Nem különös?

- De igen..."

Ez talán a film legszebb és legerotikusabb része.

***

A következő estre március 28-án kerül sor: a téma Schubert vagy Stravinsky lesz; az előadást újra koncert követi majd. A témáról hamarosan bővebben itt a blogon és a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalán lesz híradás. Az estek egyik lelkes látogatója azt írta: olyan volt a Beethoven-előadás, mint egy erőleves a léleknek. Szóval, gyertek 28-án!

Erdő-, vagy természetélményt eddig leginkább Dvořák zenéje adott nekem. A dvořáki erdő maga a derűs tisztás, a dvořáki erdőben mindig minden üde és aranyló; az erdő, a mező, a táj fénylik, mint a szombat egy napsütéses tavaszi délelőttön. Az elmúlt vasárnap aztán megint erdőbe vitt a zene: ezúttal Bruckner IX. szimfóniája, de ez az erdő egészen más, mint Dvořák erdeje. Misztikus, talányos, sejtelmes, olykor talán félelmetes is, de mindenek előtt sötétzöld, és csak percekre szűrődik be napfény a sűrűn összenőtt ágak között.

***

Az első tétel alatt eszembe jutott az egyik Grimm mese: sajnos sem a címére, sem a teljes történetére nem emlékszem, csak arra, hogy egy lány kóborol az erdőben, aztán mikor beesteledik, az egyik fa egyszer csak megnyílik, ahol menedéket talál.

A szimfóniában folyamatosan nyílnak meg a bruckneri erdő fái, olykor egyszerre több tucat is; valósággal káprázik az ember szeme és lelke a zenétől. A második tételben ez a cikázás olyan örvénnyé fajul, hogy a hallgató egyszerűen képtelen mit tenni: egy éppen elmúló élet képei, eseményei tűnnek fel a kinyílt fákban. Ez a scherzo olykor egy cinikus ördögi kacaj: az örvényből csak úgy szabadulunk, hogy teljesen átadjuk magunkat neki.

A harmadik Adagio tételben aztán egyre kevesebb fa nyílik ki, a zene, és így az erdő is sokkal lágyabb, sokkal szelídebb lesz. Végül marad a teljes, mélyzöld csend, és egyetlen fa. Igaza van Márainak: tényleg nem a halál a legrosszabb, ami egy emberrel történhet.

***

A harmadik Adagio tétel kezdete kísértetiesen emlékeztet Mahler IX. szimfóniájának befejező, szintén Adagio tételére. Brucknerrel kapcsolatban önkéntelenül is fel szokott bennem merülni Mahler a művek hossza miatt. Bruckner IX. szimfóniájának hallgatása közben jött a gondolat, hogy míg Mahler sokszor affektál, és mesterségesen nyújtja, bonyolítja a tételeket, addig Brucknernek pontosan ennyi mondanivalója van. Nekem Bruckner sokkal egyenesebb, őszintébb és szikárabb, mint Mahler.

***

Amikor pár éve újra hallottam Bruckner VII. szimfóniáját, az maradt a művel kapcsolatos alapélmény, hogy valami mély közöm van ehhez a nehéz, súlyos darabhoz. A IX. szimfónia első pár hangja után ugyanezt éreztem; ma délután alig vártam, hogy hazaérjek, és kettesben lehessek Brucknerrel és a IX. szimfóniával:

Elhangzott 2014. március 2-án a MÜPÁ-ban, a Fesztiválzenekart Fischer Iván vezényelte.

Az előadó ismét Mácsai János zenetörténész lesz, az előadás témája pedig Beethoven utolsó alkotói korszaka. Az est a Mítosz és valóság címet kapta, egy rövid kedvcsináló:

"Az idősödő, süket, és egyre többet betegeskedő, magányos Beethoven utolsó néhány évét külön korszaknak tekinti a zenetörténet. Az ekkor keletkezett műveket szinte mitikus légkör, különös dicsfény övezi. Esszéket, irodalmi és képzőművészeti alkotásokat ösztönzött ez a rövid időszak, nem is beszélve arról, hogy milyen sorsfordító volt a zenetörténetre a továbbiakban. Az 1824 és 1827 közötti éveket és az ekkor született művek történetét járja körül az előadás."

És ha már szóba kerültek irodalmi alkotások e korszak kapcsán: a decemberi Bartók esten szó esett Beethoven ezen alkotói periódusáról, illetve ennek kapcsán merült fel Hamvas Béla írása is: a Kései művek melankóliája, amely részben Beethoven kései vonósnégyeseiről szól. Elérhetőség: http://hamvaseletmu.uw.hu/13.htm#08

A zenei kedvcsináló pedig az opus 126-os Hat bagatell, amely szintén ebben a korszakban keletkezett: "Az Op. 109, 110, 111-es szonátákat és a Diabelli-variációkat  követően az op. 126-os Hat bagatell volt az utolsó darab, amit Beethoven zongorára írt." (forrás: http://www.parlando.hu/Jekeli.htm)

Az előadás 17:30-kor kezdődik a BMC-ben, és várhatóan 19:00-ig tart majd.

Jegyvásárlás a jegy.hu oldalon vagy a helyszínen.

Végezetül két vélemény a decemberi estről: "Az előadás nagyon összetett, mély és sokrétű élmény volt, az egész személyiségem bevonódott. Régóta szeretem Bartókot, de csak a Fából faragott Királyfit és a Csodálatos mandarint szoktam hallgatni. Egyedül biztosan nem merészkedtem volna a vonósnégyesekig. Mácsai olyan letisztult és egyértelmű útmutatást adott, hogy én, aki még kottát sem tudok olvasni, a koncerten életem egyik lélegzetelállító élményét kaptam." A másik vélemény: "Nagyon megtisztító és megható előadás volt..."

Az est Facebook event linkje: https://www.facebook.com/events/1537480699811406/ - sok szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt - gyertek, mert ez is nagyon izgalmas lesz!

A Robinak

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Amikor, a kicsi angyal ma megint nálam járt. Én az ebédet főztem, a gyerekem pedig mesét hallgatott, és közben legózott. Amikor legjobban a konyhában szeret üldögélni: most is a hűtőszekrényre ült, de úgy, hogy közben hallja a mesét is.

"Oh, a mesék... Tudod, hogy a mesék mikor és hogyan keletkeznek? Elmondom Neked... A mesék a schuberti esték félhomályában születnek. Nem mindegyik, de a nagy részük, és a legszebbek biztosan...

A schuberti este minden előjel nélkül érkezik egyszer csak a semmiből. A schuberti szellő az előhírnök: jöttével hirtelen minden homályos és árnyas lesz ott fent, a levegő térfogata is megváltozik. Messziről érkezik ez a légáram és vele a félhomály, soha nem tudni, hogy mikor és melyik irányból. Valahonnan a távolból zongoraszó hallatszik, aztán a hangok és a dallamok egyre közelebb érnek.

Útközben egy-egy dallam leválik, és messzi útra indul: talán Afrikában ér földet és egy törzsi mese lesz belőle, vagy az is lehet, hogy éppen egy család hálószobájába pottyan, ahol mesélnek, és a mesemondó szövi tovább a dallamot... De olykor elég csak egy elkívánkozó hang: micsoda mesék magja egy-egy magányos hang...

Sokan kiállnak ilyenkor az utcára, hogy testközelből érezzék a schuberti szellő illatát, és a saját szemükkel lássak a schuberti fényeket. Az a lélek, aki ennek részese, az tele lesz mesékkel egész életére... Oh, igen: én sokszor álltam végig a schuberti szellő elvonulását; olykor nagyon rövid volt, máskor pedig sokáig tartott: ilyenkor valóssággal fürödtem benne...

Amit most hallgattok, az is így született... Mondd csak ki: 'Árnika'...  Ugye, hogy hallod benne Schubert hangját? Minden szereplőben, az egész történetben benne van... Úgy történt, hogy egy hang lepottyant egy üres papírra, aztán ez a hang önálló életre kelt a papíron és a papíron túl is: ez vezette az író kezét. Ebből születtek a szereplők, ebből lett a mesefolyam; minden mese olyan, mint egy Schubert szonáta, és minden Schubert szonáta olyan, mint egy mese...

Elmondok egy titkot, nekem is Wolfgang mesélte: Miután Schubert úgy döntött, hogy leköltözik, Isten magához hívta, és azt a feladatot adta neki, hogy a meséknek új térfogatot, új minőséget adjon... Most mennem kell, Richter már vár: minden hétvégén elviszem Neki a hetekkel ezelőtti napilapok hétvégi mellékletét: felolvasok, Ő pedig játszik valamit. Olyan ez, mint a levél-játék, mindketten nagyon szeretjük..."

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Úgy történt, hogy vasárnap Amikor beült a zakóm szivarzsebébe, és elmentünk hangversenyre. A Polovec táncoknál kimászott, élénken figyelt az apró gombszemeivel, aztán Prokofjev III. zongoraversenyénél visszabújt a zseb mélyére: a Mozarttól kapott levelet olvasgatta. Sokat nevetett: éreztem, ahogyan rázkódik a zakóm, néha azért elpityeredett: ilyenkor a díszzsebkendőmbe törölgette az orrát. Szünet után, Csajkovszkij VI. szimfóniájára megint kikandikált, a zsebemből a párkányra ugrott, onnan pedig egy cselló csigájára - most úgy mesél erről, hogy "a legdrágább, csodálatos cselló csigájára" (Amikor szereti az alliterációt, és van, hogy a nagy szavakat is...). Innen aztán - "a csodálatos cselló csigájáról" - nem mozdult a szimfónia végéig, viszont a ráadást nem várta meg, egyszer csak a tapsok közepette eltűnt...

Ma hajnalban tért vissza, leült a hűtőszekrény tetejére, és amíg a konyhában foglalatoskodtam, mesélt: "Eszembe jutott valami, azonnal meg kellett keresnem, képtelenség lett volna tovább várnom... (Amikor néha végtelenül türelmes, máskor viszont úgy érzi, hogy egy percet sem szabad várni...) Azon a fán volt, ahol Richterrel szoktam üldögélni: pár levél lógott ott magányosan a kopár téli ágakon (a nagy szavak, ugye...), de szerencsémre ez is ott volt."

Felemelt egy hűtőmágnest, és ügyesen alá csúsztatta:

"Sírtam. Utána nedves volt a hátam,
gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.
Prémet kivántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása." (Pilinszky János)

"Szóval, leszakítottam, és elindultam oda fel, hogy megkeressem Csajkovszkijt és Pilinszkyt - meg kell, hogy ismerjék egymást, Csajkovszkijnak meg oda kell adnom ezt a verset - mondtam magamban... (azt hiszem, hogy most jól tette, hogy egy percet sem várt...) Nem is kellett sokat keresnem őket; vagy lehet, hogy annyira izgatott voltam, hogy nem vettem észre az idő múlását; egyszer csak ott álltak mindketten (Amikor nagyon izgatott is tud lenni: ilyenkor egészen kipirul), én meg bemutattam őket egymásnak. Aztán eltűntem, nem nagyon volt nekem ott több dolgom (tapintatos is, ha kell), de nem is nagyon marasztaltak... Egyszer visszanéztem, igazán elmélyülten beszélgettek..."

"Te, Amikor, és mit írt Neked Mozart, elmondod?" "Oh, Wolfgang... Meséltem Neki a legdrágább, csodálatos cselló csigájáról - mert Vele is találkoztam ám... (nagyra meresztett, dicsekvő és boldog szemek) Azt mondta, hogy nagyon jól halad a csellóversennyel, de ez a pár szó: 'a legdrágább, csodálatos cselló csigája', nagyon nagy inspirációt adott Neki: új ötleteket, új témákat, sok mindent... (nagy sóhaj, lesütött szemek) Talán a csellóversenyt is a csodálatos csigának írja... Oh, Wolfgang..."

"Amikor, de mit írt?" "Titok, azt nem mondom meg! (önérzetes, büszke és dacos) De ha akarod, ma megint beülök a zsebedbe, és ma este is elmehetünk hangversenyre. Van kedved?" "Persze, hogy elmegyünk... Rafinált, komisz kis dög vagy, Te, Amikor..." "Érdekes, Wolfgang is ezt szokta mondani... Ja, nem is mondtam: ma este Ő is jön, ez a VI. szimfónia Őt is nagyon érdekli... Azt mondja, hogy kevés mű van, amiért megéri lejönnie, de ez ilyen... Meg a leveles-játék velem... Készülj, ma ketten ülünk majd a zsebedben..."