Fogadj magadba és gyógyíts, te drága és komor anyaföld
Engedj sírnom és megpihennem
Engedj magadba, fonj át és ölelj mindig a magasba
Hogy hozzád térjek vissza a dallal
A dallá nemesedett fájdalommal
Engedj magadba és magamba
Fonj át és gyógyíts, anyaföld
***
Gyönyörű titok vagy
Ég felé nyújtózkodó sziklaszirt
Illatos kapor a napsütésben
Délutáni ásító-álmos semmiség
Álmodó andante tétel
Reggeli fűszálakon a harmat
Vízcseppek között a jókedvű szappanszag
***
A Bartók Rádióban hallottam először a schuberti morgásról a B-dúr szonáta első tétele kapcsán. Schubert a Drei Klavierstücke második darabján is morog, aztán megkegyelmez - magának és a hallgatónak is.
"Az első élmény Rubinsteinnel: még egyetemista koromban láttam egy róla szóló filmet valamelyik eldugott moziban, de az első igazi zenei találkozást mégsem ez, hanem egy esti rádióműsor hozta el évekkel később.
Egyedül voltam otthon, dolgoznom kellett, menetrendszerűen bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen a koncert végén ünnepelték az előadót: hosszú, ütemes taps, majd a ráadás. Eleinte nem igazán figyeltem a zenére, de ahogyan haladt előre a darab, úgy csavarta ki gyengéden, de mégis nagyon határozottan a tollat a kezemből, és szép lassan betöltötte a szobát.
Egyetlen hangos szó nélkül vette át az uralmat, és mintha nemcsak a lakás, és az édeskésen dohos belvárosi bérház körfolyosója, de az egész hetedik kerület is a zene hatása alá került volna. A dallam már kint járt az utcán, és mint Az asszonyságok díjában az Álom, önálló életre kelt. Bejárt minden teret, minden szomorkás, szűk átjárót és boltívet; a legkisebb hasadékokba is befészkelte magát. Az alvókat szájon csókolta, az ébren forgolódók szemére álmot lehelt, a legmagányosabbak megkövesedett szíve is felengedett, szörnyű fájdalmakra hozott gyógyírt.
Abban a pár pillanatban mindenki csak rá figyelt: az ősi rokon Rubinstein egy Chopin noktürnt játszott ráadásként."
Ezt a bejegyzést 2010-ben írtam, a Rubinstein Chopin koncertet meg a 2000-es évek elején közvetítette a rádió. Mostanában többször eszembe jutott ez az este: úgy képzelem, hogy a noktürnből kilépő és önálló életre kelő dallam Gallai Péterrel is találkozott, ahogyan a Damjanich utcai gangról elszállt a VII. kerület belső részei felé, az egykor bedeszkázott városrészbe, hogy ott élő és holt lelkeket gyógyítson.
Ez a találkozás valahol a Király utca elején lehetett, a Rumbach Sebestyén utca sarkánál, én mindig ott láttam Gallai Pétert; onnan elindulva lehetett a legszebb és legszomorúbb sétákat tenni: Kazinczy utca, Dob utca, Holló utca és közben Brahmsra, a Brahms intermezzókra és balladákra gondolni.
"Talán már mondtam is, hogy nagyon szerettem az őszi estéket, amikor szomorkodni lehetett?" - írja Krúdy az N. N. Egy szerelem-gyermek regénye című könyvében, és ehhez nagyon hasonlót olvastam a Facebook-on egy Gallai Péterről szóló megemlékezésben: "Szomorú magányod volt az egyetlen örömöd."
Ezt a kolibri-felhőt Gallai Péter halálnak a hetében fotóztam a szombati Piramis koncert másnapján: felszállt magasra.
A JCDecaux Novellapályázatára ezzel az írással neveztem Brahms jeligére, végül nem került be a húsz legjobb közé, de van ilyen. A lényeg akkor is: Brahms.
***
Lassan három hónapja beszélgettek heti rendszerességgel, eddig minden különösebb eredmény nélkül. Mindig ugyanabban az időpontban találkoztak; a fiatalember kötelességtudóan, de nem túl nagy meggyőződéssel ment el ezekre az önismereti beszélgetésekre: családról, munkáról és nőkről beszélt felületesen és kicsit nagyképűen. A terápiát vezető nő eleinte türelmes volt és szemlélődő, az utóbbi pár alkalom után azonban egyre lemondóbb lett a fiatalember igazi hangját és a lényeges mondanivalót illetően. Mindkettejük fejében megfordult már: vajon van-e így értelme ennek az egésznek? Ültek egymással szemben, a fiatalember szórakozottan a plafont nézte, nem tudta, hogy hogyan kezdje el. Aztán egyszer csak tekintetét a földre szegezte, és rekedtes hangon így szólt: - Ma Brahmsról szeretnék beszélni. Brahms az életem nagy kalandja. Ránézett a nőre, felhúzta a vállát és a szemöldökét, mintha jóváhagyást várna, és zavarodottan elnevette magát. A nőt az első pillanatban meglepték ezek a szavak, de aztán egész halványan elmosolyodott, zárt száját elhagyta egy bátorító „hm”. Három hónap kényszeredett beszélgetései után a fiatalember most talán valami fontosról és lényegesről kezd majd beszélni; a nő hátradőlt a fotelben. - Figyelek - mondta. A fiatalember felbátorodott. - Talán ott kéne kezdenem, hogy az egyetem alatt vettem egy Brahms lemezt. Az első zongoraverseny és zongoradarabok. Csak azért vettem meg, mert tetszett a név: Brahms... Aztán ezt hallgattam szinte egyfolytában, pedig nem is értettem a zongoraversenyt: nehéz volt, súlyos, körülményes, vontatott. Hirtelen átfutott az agyán valami. - Úgy hallgattam, mint ahogyan ide is járok: jövök, mert jönnöm kell, magam sem tudom, hogy miért… A nő elmosolyodott, bólintott. Mindketten megkönnyebbültek ettől a parányi felismeréstől, ettől a kicsi igazságtól. - Egyszer úgy alakult, hogy egyedül maradtam egy lakásban egy üveg borral, és én megint feltettem a lemezt, a könyvespolcon pedig találtam egy Hangversenykalauzt. Valahogy így írt a zongoraversenyről: a drámai első tételben – a művet egyébként Schumann öngyilkossági kísérlete ihlette –, szóval, az első tételben a kürt hangjában megszólal a remény. Ott ültem, és valamit megértettem ebből az egészből, talán a bor miatt, nem tudom… És attól kezdve máshogyan látom a zongoraversenyt, már szeretem. Becsukta a szemét, mélyeket lélegzett. Felnézett a plafonra, átkulcsolta a tarkóját: - Az első tétel valójában egy vihar a tengeren, a kürt hangja meg a világítótorony. Ha valamit kérhetnék a sorstól, azt kérném, hogy ezt az első tételt hadd vezényeljem el egyszer. A kürt hangja előtt leállítanám a zenekart, és ezt mondanám: ’Úgy kérem megfújni a kürtöt, mint ahogyan egy reményvesztett hajó legénysége meglát valahol a távolban egy világítótornyot, és mindenkitől azt kérem, hogy ezzel a gondolattal, ezzel az érzéssel tartsa a teret a kürt hangjának… hegedűk, csellók, fuvolák, mindenki…’ Levette tekintetét a plafonról, egy pillanatra a nőre nézett, de nem mert a szemébe nézni, arcát inkább a kezébe temetve ült hosszú másodpercekig: magában rendezte a megkönnyebbülésből fakadó érzéseket. Aztán megint a nőre nézett: - De ilyen nem lesz, soha nem fogom elvezényelni… - Akkor írja meg! - Mit? - Brahmsot, a zongoraversenyt, a kürtöt, a kürt hangját. Amiről most mesélt nekem: írja meg! Kezdje el! - Ismeri a zongoraversenyt? - Ismerem. Összekulcsolta mellkasán a karjait, elfordult, és kibámult az ablakon. Mintha az orra viszketne, egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában. ’De jó lenne most megölelni’ – gondolta magában – ’de ez teljes képtelenség…’ Felállt, a nő is. Lett volna még idő, de nem marasztalta. - Jövő héten megint eljövök, ugyanígy. - Rendben, várni fogom. Kezet fogtak, ahogyan mindig búcsúzáskor.
***
Kint járt az utcán, szép idő volt, nem sietett sehová, nem volt kedve még hazamenni. Betért egy helyre: sört kért, felíró papírt és tollat. A papírra egy könyvet rajzolt, a könyv borítójára felírta a nevét, alá pedig a címet: A kürt hangja
Ez a bejegyzés pár nap lezárása, ez a pár nap a Chopin noktürnök jegyében telt el. Múlt héten szombaton a Bartók Rádió Egy zenemű - több előadás című műsorával kezdődött, és ennek a hétnek a közepéig tartott. A bejegyzést ...-nak ajánlom a meseszerű augusztusi álmokért...
Ennek a Chopin-noktürnös hétnek az egyik estéjén a Hold nagyot sóhajtva kibújt egy felhő mögül. Lassú és óvatos mozdulat volt, mintha csak a hatalmas égi ágytámlától tolta volna el magát finoman, nehogy akaratlanul is összezavarja a felhők és a már halovány csillagok békés egyensúlyát... Ebben a szándék nélkül lebegő és ásító mozdulatban a Hold még egyszer lehunyta szemét és hozzásimult a felhőhöz, mint ahogyan babonás és lámpalázas színésznők utoljára megszorítják a függöny szélét színpadra lépés előtt; a Hold szertartásosan rákészült a nagy éjjeli virrasztásra... Egyetlen pillanat volt csupán, de a lehunyt szemmel pihenő Hold, a Nap örök jegyese ebben a megszentelt sóhajtásban megmutatta az összes arcát. Ott dúdoltak benne cselédlányok fakó és vidám lépcsőházi és piaci énekei, onnan néztek le kopottas aranyszínű és töredezett freskókból asszonyok, akik a munkában már életük alatt szentté váltak, és akik fáradtan és elcsigázottan zavarba ejtően szépek tudnak lenni, és persze onnan égettek annak a piros ruhás illatszerárus cigányasszonynak a szemei is, aki pár éve az udvarlásra fölényesen és kihívóan felnevetett a ... aluljáróban: "Fiatalember, nekem férjem van... " Ó, Hold, Te minden titkok tudója, Te örök Múzsa...
"A Magnificat a latin neve annak az egyházi kantikumnak, mellyel Szűz Mária - Zakariás feleségének - Erzsébetnél tett látogatásakor, az ő köszöntésére válaszolt. Mária ezekkel a szavakkal közli, hogy Jézussal várandós. Ez az ének Lukács evangéliumában az 1,46-55 számú versekben található.
(...)
Magyar szöveg
Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.
Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát: Íme ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék,
mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas: ő, akit Szentnek hívunk.
Nemzedékről nemzedékre megmarad irgalma azokon, akik istenfélők.
Csodát művelt erős karjával: a kevélykedőket széjjelszórta,
hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt;
az éhezőket minden jóval betölti a gazdagokat elbocsátja üres kézzel.
Gondjába vette gyermekét, Izraelt: megemlékezett irgalmáról,
melyet atyáinknak hajdan megígért, Ábrahámnak és utódainak mindörökké.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek
Miképpen kezdetben, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen
Sok zeneszerző kedvence lett; ezenkívül a római katolikus vesperás, ill. a keleti ortodox szertartás része. Sokszor a Nunc dimittis-szel-szel párosítják.
A legismertebb Magnificatot Johann Sebastian Bach írta (BWV 243, ill. Esz-dúr változata, a BWV 243a), ezen kívül Claudio Monteverdi, Antonio Vivaldi, Johann Kuhnau, Jan Dismas Zelenka, Szergej Rahmanyinov, John Rutter, Vajda János és Szentpáli Roland is megzenésítette a Magnificat szövegét.
Említésre méltó Lajtha László (1892-1963) Magnificat (Op. 60.) című kompozíciója, mely egy egészen más és szokatlan felfogású alkotást tükröz. A zeneszerző így nyilatkozik: "Nem szerettem már régen Bach és a többi mesterek Magnificatjainak harsogó, trombitáló, barokkan-majesztuózus fortéit. Mert hát mi is ez a Magnificat? Mária hála-éneke... Hol van itt kiabálás, hol van itt hangos szó? Miért kell ide fortissimo énekkar s zenekar? Ez nem zsoltár, amelyben 'hangos szóval dicsérjük az Urat', ez egy, a genezáreti tó partján aligasszony elénekelte, félig leányhangon dalolt himnusz." (Részlet Lajtha László 1954. szeptember 17-én, fiaihoz írt leveléből)"
Az előző bejegyzésben említett lemezen Vivaldi Gloria című műve mellett Bach Magnificat-ja volt még hallható.