Május 18-án ünnepelte 15. születésnapját a blog. Az alábbi cikk a Mindennapi Pszichológia magazin 2025/1. lapszámában jelent meg, aztán május közepén felkerült a Mipszi.hu weboldalra, most kiteszem ide is.

***

Elöljáróban fontos elmondanom, hogy pár alkalom gitár-, majd szintén pár alkalom zongoraórát leszámítva nem tanultam zenét. A módszeres és tudatos zenehallgatás a húszas éveim elején, 1995 körül lett az életem része, majd 2010-ben elindítottam a Mindennapi klasszikusok blogot és a hozzátartozó Facebook-oldalt: ez utóbbi sajnos 2024 szeptemberében számítógépes vírustámadás áldozata lett.

Nagy örömmel vállaltam el az Intimitás lapszámhoz kapcsolódó cikket, ugyanis ez nekem is lehetőséget ad a visszatekintésre: vajon mit adott ez a harminc év, melyek voltak ennek az időszaknak a legszebb, legintimebb pillanatai, és úgy egyáltalán: mit jelent egy laikus, de lelkes zenehallgatónak az intimitás a zenében? Örömmel veszem, ha az olvasó megtisztel figyelmével, és velem tart ezen az összegző úton!

Zeneszerzőkből és művekből felépülő mesevilág

Az egyik legszebb és legmaradandóbb, az egész időszakot meghatározó és átölelő élmény, ahogyan az elmúlt években a szerzőkből és a művekből felépült egy zárt és meghitt mesevilág, ahová a hangulattól és az adott élethelyzettől függően mindig jó volt megtérni.

Ha nagy múltú kisvárosi gimnáziumnak képzelem el a zenehallgatásom univerzumát, akkor Bach a bölcs igazgató, aki az egész intézményt összetartja, Bartók a szigorú, a tudományok és az igazság iránt végletekig elkötelezett és erkölcsös természettudós, a növendékeknek pedig Haydn tanít be kórusműveket nagy empátiával, sok humorral és szeretettel.

A diákok között Chopin az érzékeny lelkű költő, Debussy pasztellszínekkel fest nagy tehetséggel, Schumann pedig zongoristának és zeneszerzőnek készül.

A konyháról kikerülő sós, keserű és fanyar ízekhez Prokofjev és Sosztakovics kertjéből érkeznek az alapanyagok, a jószívű szakácsnő pedig mindig Rachmaninov sűrű és nehéz édességeivel jár a diákok kedvében.

A gimnázium kertje Beethoven és Dvořák zöld színeiben pompázik, de amíg Beethoven levelei kirobbanóan frissek és vitálisak, addig Dvořák színeit átjárja valamiféle mohás és sötétebb tónusú mélabú. A nyári esők után megmaradó vízillat és a természet megkönnyebbülése Scarlatti, a szeptemberi valószerűtlenül meleg napok és tört aranyszínű ragyogás Schubert, Brahms hozza az avarillatú őszt és a melankóliát október közepén, majd az adventi időszak Mozart angyalhangjával köszönt be.

Felépült tehát egy biztonságot adó belső világ, amelyről nem túlzás azt állítani, hogy a munka és a hétköznapok kötelességei mellett magát az intimitást jelentette és jelenti mind a mai napig.

Salieri szavai, Isten hangja és a hétköznapok plebejus és puritán istene

Nagyon érdekes ugyanakkor megfigyelnem, hogy ennek az intim univerzumnak a legszebb és a primus inter pares intim pillanatai mindig akkor érnek, amikor nem készülök, amikor nem számítok rájuk.

Maradva Mozart angyalhangjánál, 2025-ben az év első napján újra megnéztük az Amadeus című filmet: előre készültem a kis g-moll szimfónia első tételére, a Figaro házasságának híres jeleneteire, ugyanakkor teljesen kiment a fejemből az a rész, amikor Salieri Mozart Gran Partitájának harmadik tételét idézi fel. Annyira megérintő volt újra látni a jelenetet, hogy többször megállítva a filmet kiírtam a blogra Salieri szavait:

„A kotta szerint apró semmiség. Egyszerűen indul, szinte komikusan. Szimpla lüktetés: fagott és basszusklarinét – akár egy ócska zenedoboz. És akkor hirtelen odafönt megszólal egy oboa… Egyetlen hang hosszan kitartva… majd a klarinét veszi át a dallamot. És szívfájdítóan gyönyörű frázissá édesíti… Ez nem cirkuszi mutatvány volt; muzsika… melyhez foghatót nem hallottam még… A hangokból vágy sugárzott, csillapíthatatlan, sóvárgó vágyakozás. Úgy éreztem, Isten hangját hallom. (…) De mért? Mért, hogy e hang egy mocskos szájú gyermekbe költözött? Ugyan már, ez dőreség… Az a pár hang a véletlen műve volt csupán, csakis az lehetett. Bár az lett volna…”

Az újévi filmnézés óta sokszor nekifutottam a Gran Partitának, de egyszer sem adott akkora élményt, mint a filmben a váratlanul felbukkanó jelenet; az alig másfél perc sokkal közelebb hozta hozzám Mozartot, mint korábban sok lemez, koncert vagy könyv. 

Évekkel korábban nagyon hasonló élményem volt Schuberttel: akkor az egyik bevásárlóközpont parkolójában a Muzsikáló délután adásában az f-moll impromptu-t csíptem el véletlenül; máig emlékszem Némethy Attila műsorvezető szavaira a darab után: „…azért f-mollban nagyon szomorú darabokat lehet komponálni…” Mintha a zenehallgatás ezen elvárás és szándék nélküli pillanataiban a hétköznapok plebejus és puritán istene szállna le a földre: ettől az istenélménytől válik számomra a zenei élmény spirituális és igazán intim élménnyé.

A spontán zenei és spirituális élmények természetrajza mellett érdekes azt is megfigyelnem, hogy teljesen hétköznapi történések milyen gyakran kapcsolódnak össze zenei és olykor irodalmi idézetekkel.

Január egyik hétvégéjén Balaton-felvidéki sétát tettünk: a vászolyi dombokról gyönyörű látványt nyújtott a ködben fürdő Pécselyi-medence és a távoli Balaton. A táj Brahms Hegedűversenyének második tételét idézte; a zenei asszociációval szinte azonos pillanatban jutott eszembe Krúdy egyik írásának részlete: „Lehetséges, hogy egyszer kékek lesznek a homályba borult badacsonyi hegyek, nyári hold sugdosódik a hullámokkal, és a tó még tanácsot ád gondterhelt szerelmeseknek, fuvolásoknak és vágyakozó nőknek.”

Az elmúlt harminc évből számtalan hasonló emléket őrzök magamban: tájak, emberek, épületek és az ezekre rímelő zenék és irodalmi emlékek – úgy képzelem, hogy ezek a képek, a képekből születő hangulatok, a képek és hangulatok mellé szegődő zenei és olvasmányélmények ilyenkor mindig útra kelnek, hogy elfoglalják helyüket a zenehallgatás univerzumában.

A brahmsi melankólia és a schuberti bánat

Minden kétséget kizáróan azonban az elmúlt évek legnagyobb élménye Brahms felfedezése volt: Brahms az a szerző, akihez a legmélyebb kötelék fűz; hozzá mind a mai napig nagy örömmel térek vissza. Brahms zenéje a melankólia és a magány legszebb „körülírása”; Brahmsban találtam meg a melankóliám eddigi legpontosabb leírását, Brahmson keresztül értettem meg ennek a természetét.

Brahms után jött Schubert, és vele valamilyen fátyolos, lemondó bánat és szomorúság; és mintha a brahmsi melankólia és a schuberti bánat egymás édestestvérei lennének, de amíg Brahms földes és nehézkes, addig Schubert könnyed és légies.

Brahms a földön tart, vele az avarban sétálunk ősszel, Schubert láthatatlan szárnyakat ad és megemel, hogy a tél elmúltával fentről lássuk a tavasz érkezését. Mintha éppen a testvéri viszony, a közelség és az átjárhatóság miatt a melankóliából és a nehézkedésből Schubert jelentené a kiemelkedés lehetőségét; Schubert nem akaratos, nem erőszakos, talán szándék sincsen benne: egyszerűen megadja és a sorsra bízza magát.

Egy terapeuta ismerősöm szerint a zenehallgatással és a blogírással a szorongásoldás nagyon kreatív módját választottam. Ezzel nem nagyon tudok vitatkozni, ugyanakkor az elmúlt évekre visszatekintve az önismeret szócskát is bátran a szorongásoldás mellé kell illesztenem. Kosztolányi írta feleségének a közös játékukról: „A Kisilonkáért érdemes volt élni.” Valami hasonlót tudok mondani Brahmsról és Schubertről: értük érdemes volt megszületni, és a szorongásoldást, valamint az önismeret egy részét rájuk bízni.