"Úgy érzem, sikerült az improvizálásnak olyan atmoszféráját megteremtenem, amilyen véleményem szerint nincsen meg egyetlen Brahms-felvételen sem - mondta Gould. - Olyasforma hatást kelt - és ez nem a saját megítélésem, hanem egyik barátom fogalmazta meg így -, mintha valójában önmagamnak zongoráznék, csak véletlenül nyitva felejtettem az ajtót." (Otto Friedrich: Glenn Golud, Változatok egy életre. Glenn Gould a Brahms intermezzók lemezéről)

Tegnap este Grigorij Szokolov hangversenyén a szokásos Szokolov-féle ráadás-tombolánál volt ilyen érzésem: Szokolov megvendégelte a közel kétezer nézőt magához, de egy pillanatra ki kellett menni a szobából; a pillanatból hosszú tízpercek lettek, és ezalatt Ő a másik szobában - a vendégekről elfeledkezve - magának zongorázott.

Nekem az eddigi Szokolov koncertek közül ez a hangverseny jelentette a legnagyobb élményt, az előadáson belül meg a fentebb említett ráadás-tombola. (A koncert első részében Chopin h-moll szonátája szólalt meg, a második részben tíz mazurka, végül ráadásként négy Schubert és egy Chopin darab.)

A Schubert darabok hallgatása közben jött a gondolat: ha a víznek 4 fokon a legnagyobb a sűrűsége, akkor a Schubert darabok aranyfénye legjobban pár méterrel a föld felett érezhető. A tegnap estén hallott három Impromptu és a Három zongoradarabból az első pontosan ezt az együttes élményt adta: aranyszínű lebegés méterekkel a föld felett.