Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Miután Richter hajnalban eljátszotta a B-dúr szonátát a faágon, sűrűbben találkoztak Amikorral, mint előtte, de minden egyes alkalommal csak ültek egymás mellett és hallgattak. Egy reggel, vagy talán egy este történt, hogy Richter megtörte a csendet, és így szólt: "Amikor, gyere, menjünk sétálni. Én menet közben is tudok zongorázni... Ha van kedved, akár fel is szállhatunk, akkor is tudok... Mutatnom kell Neked valamit..." "Hová megyünk, és mit fogsz mutatni?" "Gyere, induljunk el, ne kérdezz semmit... Csak gyere, és engedd, hogy a lábad vigyen amerre szeretné..." - válaszolt Richter, miközben belekezdett a h-moll szonátába:

Hosszú órákon át, talán több napon át is gyalogoltak. Amikor megfogadta Richter tanácsát, és hagyta, hogy csak vigye a lába. Elindultak egyenesen előre, aztán hol erre, hol arra kanyarodtak; néha különváltak, aztán visszatértek egymáshoz. Titokzatos erdőkben, tiszta réteken jártak, hatalmas hegyekre kapaszkodtak fel, mély völgyekbe ereszkedtek alá; soha nem látott állatok tűntek fel előttük, eddig nem ismert virágokat fedeztek fel.

Részük volt a legsötétebb éjszakában, aztán minden átmenet nélkül egy napsütéses reggelen találták magukat, majd komor este nehezedett rájuk... A Nap olykor forrón perzselte őket, máskor hóviharba kerültek, míg egyszer csak hirtelen tavasz lett, és megérkeztek egy fához, amely az utolsó volt az erdőben. A fán egy ajtó állott, az ajtón egy kilincs.

"Nyisd ki bátran" - mondta Richter, miközben a h-moll szonáta utolsó hangjait játszotta. Amikor lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt: mindketten a fa belsejében álltak. Hatalmas, végeláthatatlan tér vette őket körül. "Hol vagyunk?" - kérdezte Amikor. "Ez itt a lélek" - válaszolt Richter. "Ezt akartad mutatni?" "Igen, ezt... Fontos, hogy megismerd... Ha ezt játszom, mindig ide érkezem... Persze, lehet, hogy egy másik bejáraton jövök be: olykor a tenger fenekén egy kagylóból nyílik ez a terem, máskor meg egy hegy csúcsán egy apró hasadékból... Most magadra hagylak, itt egyedül kell lenni; ilyenkor én is egyedüllétre vágyom... Ne siess, engedd, hogy a lábad... De ezt már úgyis tudod..." - szólt Richter, és a következő pillanatban köddé vált...

Amikor hosszan sétált fel-alá, majd hirtelen mély álomba zuhant. Álmában újra végig járta az utat, amely idáig vezetett; pontosan hét nappalt, és hét éjszakát aludt végig. A hetedik éjszaka hajnalán jókedvű kopogás ébresztette fel: egy cinke kopogtatott az ajtón, szájában egy boríték, a borítékon Mozart kézírása: Amikornak...

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Azután a találkozó után Amikor és Richter rendszeresen találkoztak. Mindig más városban, de mindig egy fán - ehhez mindketten szigorúan ragaszkodtak. Néha csak pár percre sikerült találkozniuk, máskor meg hosszú órákon át üldögéltek egy vastag ágon. Olykor zenéltek is együtt: Amikor különösen a csellószonátákat szerette Richterrel - Brahmsot, Beethovent, Faurét -, de zongora négykezeseket is játszottak.

Aztán az is előfordult - nem is egyszer -, hogy csak hallgattak, és nézték a város hajnali ébredését vagy éppen a szürkületet. Ezeket az alkalmakat mindennél jobban szerették.

Amit most el szeretnék mesélni, az is így történt. Éjfélkor találkoztak, és egészen hajnalig hallgattak: először együtt végignézték, ahogyan kihunynak a fények, és minden ablak sötét lesz. Azon az éjszakán különös illatok voltak: meleg tavaszi, de talán már kora nyári éjszaka volt édeskés virágillattal; semmi nem indokolta, hogy akár egyetlen szót is szóljanak.

És egyszer csak hajnalban, pont mielőtt az első ébredők lámpát gyújtottak volna, hogy megtörjék az éjszaka sötét csendjét, az idő magától megállt, és megjelent előttük egy zongora - Amikor ezúttal nem varázsolt, mindez egyszerűen csak magától történt így. Richter felnyitotta a zongora fedelét, leütött pár hangot, majd belekezdett Schubert B-dúr szonátájába:

Amikor talán soha nem volt ennyire boldog és megrendült, mint ezen a hajnalon. Testközelből élte át, ahogyan a Föld valamivel több, mint negyvenöt perc pihenőt kap: negyvenöt percnyi schuberti pihenőt és csendet, amely ennél sokkal-sokkal több, és amelyet kifejezni egyetlen mértékegységben sem lehet, de amely alatt sorsok, életek, energiavonalak képesek megváltozni. Amikor ezen a hajnalon megértette, hogy van valami, ami annál is feljebb van, mint ahonnan Ő jön: van egy csillagokon és bolygókon túli világ; és Neki ehhez le kellett szállnia a Földre, hogy mindezt megtapasztalja...

A bemutatóra Bázelben került sor, a Bázeli Kamarazenekart Paul Sacher vezényelte.

"Felvonulnak a szokásos jellegzetes intonációk, hangulatképek is: a születés és halál misztériumjátéka, a közeledés és távolodás víziója, egyúttal a kozmikus terek zenéje az első tételben, a démoni, de rusztikus Scherzo a másodikban, az éjszakai hallucinációk, nagy megkísértések és szívszaggató monológok hangja az Adagióban és - végre! - a nagy ünnepi, ujjongó körtánc a fináléban. Ebből a négy típusból a négy típusból, ebből a négy hangból ötvöződik egyetlen szétbonthatatlan egységgé a ciklus." (Kroó György: Bartók kalauz)

Általában hétvégén szoktam rendet tenni az autómban: ilyenkor az ülések alól, a gyerekülés mögül játékok, csattok csatok és műanyag üvegek kerülnek elő. Így volt ez most is: a műanyag üvegeket - valamennyi víz vagy gyümölcslé mindegyikben volt még - az első ülésre tettem, hogy majd odaadom egy hajléktalannak egy lámpánál.

Nem kellett sokáig mennem, az első környező utcán egy hontalan baktatott felfelé. Megálltam, lehúztam az ablakot: "Van nálam pár üveg, ebben gyümölcslé van még valamennyi - nyújtottam felé -, ezekben meg egy kicsi víz, elfogadja?" "Megköszönöm, a víz mindig jól jön...."

A hajléktalan nagyon koszos volt: a szakálla, a keze, a körmei, de ahogyan ezt a mondatot kimondta, az éterien tiszta volt, és hirtelen tisztává tette ezt a koszos embert.

Pont a múlt héten olvastam a Füves könyvben a 187-es cikkelyt: Az alázatról és a méltóságról - ez még idevág:

"Az emberek szívesen dölyfösek és gyűlölködők, mihelyst módjuk nyílik erre; s legtöbbször valóban oly sajátosan kegyetlenek, mint a gyermekek. De te maradj alázatos, s ugyanakkor őrizd meg méltóságodat. Mert a kettőt csak egyszerre őrizheted meg. Emberi méltóságod torz magatartás lesz, ha nem dereng mögötte esendő lényed alázatának öntudata; alázatos magatartásod egy puhány gyávaságának kinyomata lesz, ha nem érzik e magatartás mögött emberi rangod. Ha az emberek között kell élned – s nem vagy tapír, sem keselyű, hol is élhetsz máshol? –, egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangtartóan és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan. Máskülönben pökhendi fráter vagy csak, szánalmas és gyáva rabszolga. De Epiktétosz valóban rabszolga volt: mégis, alázattal viselte ezt a sorsot és uralkodott az emberek fölött."

A vízről és a tisztaságról nekem mindig a Scarlatti szonáták jutnak eszembe:

***

Amíg valahol várakoznom kellett hétvégén, az egyik napilapot olvastam: "Az ország, a nép még nem haza... nincs más haza, csak az anyanyelv." (Szintén Márai)

A rendszeres zenehallgatásban tényleg az a legjobb, hogy zenével mindent el lehet mesélni...

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Amikor felgyorsította az addig lágy és lassan ereszkedő vitorlázást: a következő pillanatban már Richter vállán ült. "Szia, az én nevem Amikor. Sokat hallottam már Rólad, Te nagyon tetszel nekem. Azt is tudom, hogy hívnak... Igazából mindent tudok Rólad... Van kedved velem beszélgetni? ...Hogy most nem érsz rá? Várj csak, megállítom az időt... Igen, azt is tudom..."

Az egészen apró Amikor derékon ragadta Richtert, és felültette egy fára. Ott ültek egy vastag ágon, és lóbálták a lábukat. Az idő megállt, a mutatók nem mozdultak: a sűrű fekete varjak sem tudták elmozdítani a súlyos és makacs mutatókat a templomtorony óráján; a törékeny Amikor megálljt parancsolt az időnek...

"Én Wolfgangba vagyok szerelmes... Eljöttem Tőle, ma másodszor, én sem tudom, hogy miért..." Amikor dúdolni kezdte az F-dúr szonáta második tételét. "Ezt hallottam Vele utoljára, erre kóvályogtam, erre bóklásztam, erre ereszkedtem le, és közben csak Rá tudtam gondolni... Nagyon szeretem Őt... Ha - kezdte félénken - ha varázsolok ide egy zongorát, eljátszod ezt nekem? Talán Ő is hallja majd..."

A zongora már ott lebegett előttük, és Richter elkezdett játszani. Amikor szemét elfutotta a könny, és érezte, hogy Wolfgang is meghatódik ebben a percben: pontosan úgy hatódott meg, ahogyan Ő, és pontosan érezte, hogy Wolfgang mit érez... A szerelmesek messzi mérföldekről is érzik, hogy a másik mit és hogyan érez...

Richter ott ült a vastag faágon, Ő is meg volt hatva és arra gondolt: mit nem adna, ha az órák mutatóin még rajta maradnának a mázsás ólomsúlyok... Amikor kitalálta, hogy mire gondol: az idő levegőhöz jutott, kiszakadt a kezdetek óta tartó ősi rohanásból és tovább pihent...

A csendet Richter törte meg: "Egyébként nagyon szép a neved: olyan, mint egy hangsor, mint egy szonáta főtémája... Ezt még eljátszom Nektek, de aztán tényleg mennem kell..."

Amikor az első pár taktus után elszenderedett. Richter, miután befejezte a tételt, lassan és halkan lemászott a fáról. Az idő varázsütésre ott folytatta a ketyegést, ahol nemrég abbahagyta. Richter koncertre sietett, Amikor pedig bevackolta magát egy hasadékba.

A szonáták dallamaiból füst lett, sűrű pipafüstként szálltak fel a dallamok: így érkeztek meg Mozarthoz. A pipafüst mögött egy kopasz ember lépkedett: aznap este Pablo Casals kereste fel Mozartot, hogy az A M I K O R témára komponálja meg csellóversenyét, amelyet mindig is szeretett volna...