R.-nak

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Amikor tehát elindult, hogy meglátogassa Mozartot, akihez ott fönt gyöngéd szálak fűzték. Mozart az Ég határán várta, ahonnan Amikor nemrég a nagy ugrással elindult. Hogy mi és hogyan történt az együtt töltött napon, azt meséljék el a zenék:

Ünnepi készülődés, izgatott szívdobogás mindkét oldalon, enyhén emelkedett vérnyomás, szaporább pulzus. "Amikor, hát eljöttél... Mutasd Magad, jaj, de szép vagy, Istenem... Fordulj meg, hadd lássalak minden oldalról..." Mozart többször meghajol, körültáncolja Amikort, megforgatja, és kezet is csókol Neki. Amikor magától értetődő természetességgel fogadja a bókokat és az udvarlást.

Az Esz-dúr Sinfonia concertante hegedűre és mélyhegedűre első tétele:

Amikor és Mozart kéz a kézben bejárnak mindent, ha kedvük tartja felemelkednek - így látják felülről a Királyt, a Hiút, az Üzletembert, az Iszákost, a Lámpagyújtogatót és a Geográfust. Mozart megmutatja az új bolygókat és csillagokat Amikornak, Amikor pedig mesél a prímszámokról; Ő is megmutatja Mozartnak fentről őket. Gyengéd csókok és ölelések: Amikor és Mozart mint két vitorlásrepülő egy gondtalan szombat délelőttön.

A G-dúr zongoraverseny első tétele:

Összebújt alvás ebéd után, talán ugyanazt álmodják, talán a szívük is egyszerre ver...

A C-dúr szonáta második tétele:

Délután Mozart először emelt hangon, majd szép szóval kéri Amikort, hogy este még ne menjen el, maradjon még egy napot. Mindent bevet, mindent felvonultat...

A nagy g-moll szimfónia harmadik tétele:

Az utolsó ölelésük. A Lámpagyújtogató tapintatosan minden lámpát elolt: teljes sötétség; az Univerzumban csak ketten vannak. Nagyon mély csend. Szomorú és egyben felemelő érzés a szívükben. Összeölelkezve az Ég határához repülnek - Chagallt nagyon megérinti ez a kép, meg is festi.

A h-moll adagio - az utolsó pár taktust már külön töltik, Amikor megint elugrik; lefelé vitorlázik egészen lassan, Mozart hosszan néz utána...

Mozart a háza előtt ül, a huzat becsapta az ajtót, így kizárta magát, de ebben a pillanatban ez sem érdekli. Amikorra gondol, és arra, hogy mikor látja majd megint viszont. Amikor már egészen közel jár a Földhöz, Ő is Mozartra gondol. Szomorúak, de mindketten tudják, hogy összetartoznak.

Az F-dúr szonáta második tétele:

Amikor egyszer csak észreveszi Richert, aki éppen valahol Kelet-Európában bolyong. Megigazítja angyalszárnyacskáit, felgyorsítja szárnycsapásait: el kell csípnie Richtert, hogy meséljen Neki Mozartról és a szerelmükről. És ebben a pillanatban Mozart házának ajtaját egy titokzatos szellő mozgatja meg, az ajtó kinyílik: Mozart mégsem zárta ki magát...

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Egy napon a Fibonacci-számok, a számrendszer arisztokratái hírét vették, hogy Amikor milyen gyengéd és törődő volt a prímszámokkal. Szokásos heti összejövetelükön a Fibonacci-tanács némi féltékenységtől fűtve - miért is nem ők, a finom nobilitások kapták a gyengéd törődést? - kezdeményezte Amikor meghívását, amelyet egyhangúlag azonnal el is fogadott a Fibonacci-közösség.

A hegyvidéki villát minden addiginál alaposabban kitakarították és feldíszítették; a legszebb hasított bőr cipőjüket, a legfinomabb kasmír pulóverüket öltötték magukra, a nadrágok élei frissen vasaltan vágták a levegőt, sokan közülük új szemüvegkeretet is csináltatták a nagy napra. Ezüsttel, porcelánnal, keményített abrosszal terítettek: a dúsgazdag Burberry kendős és Burberry sálas előkelőségek így várták Amikort, aki messziről érkezett, gyalogosan. Farmert, elnyűtt trikót, és egy fehér tornacipőt viselt; kezében virágokat tartott: minden Fibonacci-számnak egy szál margarétával kedveskedett.

A villában pincérek hada leste Amikor minden kívánságát: egyikük az asztalhoz kísérte, a másik vizet töltött Neki, a harmadik pedig ünnepélyesen tájékoztatta a hamarosan felszolgálásra kerülő ételekről. Amikornak azonban nem voltak kívánságai, és az egész vendégséget nem tudta mire vélni. Pár perc után feszengeni kezdett, lábaival idegesen dobolt: Ő így biztosan nem tud majd gyengéd és törődő lenni, ugyanakkor megbántai sem akart a Fibonacciakat. És ekkor egyszer csak megszólalt benne Dvořák d-moll szerenádja, és Amikor azonnal tudta, hogy mit kell tennie..

A következő pillanatban már a kristálycsilláron ült, és varázspálcájával a d-moll szerenád kottáit és a műhöz előírt hangszereket varázsolta elő az égből. Miután minden hangszer és kotta megérkezett, Amikor vezényelni kezdett. A patrícius vendéglátók örömmel kezdték a próbát, majd szótlanul megindultak Amikor után, aki már kint járt az utcán, és kopottas belvárosi házak felé vezette a Fibonacci-zenekart. Egyetlen szót sem kellett hozzájuk szólni, anélkül is tudták a dolgukat: mindenkinek meg kellett találnia a maga prímszám-párját, miközben a szerenádot játszották.

A belvárosi házak nehéz kapui sorra nyíltak meg a szerenád hangjaira, és sorra léptek ki az utcára a nemrég még magányos prímszámok. Amikor törékeny alkatát meghazudtoló energiával vezényelt, szemeiből hihetetlen tűz és energia sugárzott. Lassan minden Fibonacci-szám megtalálta a maga prímszám-párját: udvariasan kart nyújtottak nekik, vagy éppen beléjük karoltak, és könnyed tavaszi tánclépésekkel megindultak a Fibonacci-villa felé.

Így történt, hogy Amikor a prímszámokat és a Fibonacci-számokat életre szóló barátokká tette. Azon az estén pirkadatig táncoltak együtt; Amikor egy darabig a kristálycsilláról nézte a táncoló párokat - karnagyi szolgáltaira többé már nem volt szükség -, majd éjfél felé mély álomba zuhant. Korán reggel frissen és pihenten ébredt. A Fibonacci-villa még néma volt: a táncban elfáradtak mélyen aludtak, és álmukban hálásan foglalták imába Amikor nevét. Ő ruganyosan leugrott a kristálycsillárról, párat nyújtózkodott, majd egyetlen nagy ugrással elindult fölfelé, hogy megkeresse és meglátogassa égi szerelmét, Mozartot...

"Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor..."

Az előző rész folytatása:

... és egy szép napon Amikor felkereste a sivatagban a kis herceg rókáját. A róka az almafa alatt ült.

"Őt várod?" - kérdezte Amikor.

"Igen, Őt" - válaszolta a róka.

"Én jöttem helyette. Elmondta nekem a titkot, amit Tőled kapott: 'Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.' Szeretnélek megölelni..."

Megölelte a rókát, és így szólt: "Most elmegyek, de Te már nem fogsz sírni, mint akkor, én tudom..."

(A kép forrása: http://rosehip.hu/?page_id=299)

"Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor..."

Az előző rész folytatása:

Miután Amikor leszállt az Égből, szép lassan elkezdett megismerkedni a földi dolgokkal. Az első napon megismerkedett a virágokkal, a másodikon a fákkal, a harmadikon a jelzőtáblákkal, aztán egyszer csak, a sokadik napon találkozott a számokkal. Először megszámolta őket egytől tízig, aztán egytől százig. Mivel ez elsőre sikerült Neki, felbátorodott, és rögvest megszámolta őket egytől ezerig.

A számolás után megtanulta az összeadás, a kivonás, az osztás és a szorzás műveletét. Ezekben nagy örömét lelte, és nagy tehetséget is mutatott mindenféle feladatok megoldásában: mindig újabbakat és nehezebbeket kért. Így érkezett el a prímszámokhoz, és Amikor, akinek egyébként is hajlama volt a melankóliára, hirtelen nagyon bánatos lett.

Mélyen átérezte a prímszámok magányát, akik bizonyos szorult helyzetekben csak az egyesre és önmagukra számíthatnak. Mi van akkor - gondolta magában -, ha mondjuk az összes prímszámnak egyszerre kell az a bizonyos egyes? Összevesznek? Kiabálnak egymással? Ettől még inkább elszomorodott, majd hirtelen felderült az arca: Igen, Ő lesz az, aki a prímszámok mellé szegődik örökre: az egyes és önmaguk mellett Vele is lehessen osztani ezeket a magányos számokat!

Az imént még bánatos és könnyáztatta arc dacos és tettre kész lett. Amikor azonnal felkereste a Számok Legnagyobb Földi Tudósát, hogy kérvényezze: foglalják írásba, írják bele A Számok Nagy Könyvébe, hogy a prímszámok az egyesen és önmagukon kívül Vele, Amikorral is oszthatóak. A Számok Legnagyobb Földi Tudósa figyelmesen hallgatta Amikort, megértően bólogatott, de sajnos nem tudott segíteni.

És ekkor, mielőtt Amikort ismét elragadta volna a bánat, valahonnan messziről - talán egyenesen az Égből - felhangzott egy Chopin keringő - Dinu Lipatti zongorázott:

Amikor rögtön tudta: a prímszámok most már soha nem lesznek magányosak, soha nem fognak összeveszni. A keringő dallamából egy kosárkát font, puha bársonnyal kibélelte, és az összes prímszámot szép finoman a kosárba terelte. Mindegyiket megsimogatta, mindegyikkel elbeszélgetett, és a lelkükre kötötte, hogy soha ne vesszenek össze az egyesen, inkább szóljanak Neki, és Ő majd mindent elsimít.

A prímszámok hálásan fogadták Amikor törődését, és büszkén, öntudatosan masírozták vissza Amikor kosarából a Számok Birodalmába. Így történt, hogy bár továbbra sem oszthatóak a prímszámok egyen és önmagukon kívül mással, de azon a napon örök életükre kaptak egy védőszentet...

"Akármilyen furcsa is, Amikor egy élőlény: egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik ez, hogy lehetne akár valamilyen nobilis anyag: puha, sötét és bársonyos; lehetne egy drágakő, egy kristály vagy egy nemes ásvány, vagy lehetne akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest; Amikor, Amikor, Amikor..."

Az előző rész folytatása:

Amikor ment, mendegélt, és mielőtt elérte volna az Ég határát, ahol a nagy ugrás várta, egyszer csak egy ódon házat látott meg a távolban. Borostyán futotta be a falait, kőszobrok aludták örök álmukat a dús és sűrű kertben, vad rózsabokrok lehelték buján édeskés illatukat a kora estébe, az ablakok mögött pedig roskadozó polcok törték az ég felé, a padlót vastag szőnyegek borították mindenhol.

A két pont, akiket még csak távolról látott, és akik a ház előtt várták Őt, nem volt más, mint Clara Schumann és Brahms. Ott fent gyorsan és némán terjed minden: az angyalok szárnysuhogásukkal adnak hírt arról, ami fontos; a legapróbb rezdülést is eljuttatják ezek a selyem szárnysuhogások a legeldugottabb bolygókra, csillagokra, és a legmesszebbi zugokba is. Így történt, hogy Clara és Brahms pontosan tudták, hogy mikor jár majd erre Amikor: várták, hogy elbúcsúzzanak Tőle a hosszú út előtt.

A tágas szobában ültek le, ahol a sarokban feketén és szigorúan állt Brahms zongorája. A hazatért és az éppen útnak induló lelkek ősi tudásával hosszan és némán beszélgettek. Brahms olykor felállt, a zongorához ült, és útravalónak Amikor kedvenc zongoradarabjait játszotta, utolsónak az opus 118-as sorozat második darabját:

Amikor egy ponton egyszer csak beledugta angyal-ujjacskáját az előtte gőzölgő teába, ujját a szájába vette: így ivott pár kortyot, aztán egy pillanatra behunyta szemét, pár mélyet sóhajtott, elmosolyodott, és puha léptekkel elindult az Ég határa felé.

Clara és Brahms hosszan álltak még kint a ház előtt: némán és meghatva Amikorra gondoltak. A távolba néztek mindketten, és egyszer csak azt vették észre, hogy Amikor láthatatlan ajándékot hagyott itt nekik: minden pontosan olyan volt, mint ahogyan mindig is szerettek volna. És azon az estén végre olyan közel kerültek egymáshoz, amelyre mindig is vágytak...