Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...
Az előző rész folytatása:
Úgy történt, hogy vasárnap Amikor beült a zakóm szivarzsebébe, és elmentünk hangversenyre. A Polovec táncoknál kimászott, élénken figyelt az apró gombszemeivel, aztán Prokofjev III. zongoraversenyénél visszabújt a zseb mélyére: a Mozarttól kapott levelet olvasgatta. Sokat nevetett: éreztem, ahogyan rázkódik a zakóm, néha azért elpityeredett: ilyenkor a díszzsebkendőmbe törölgette az orrát. Szünet után, Csajkovszkij VI. szimfóniájára megint kikandikált, a zsebemből a párkányra ugrott, onnan pedig egy cselló csigájára - most úgy mesél erről, hogy "a legdrágább, csodálatos cselló csigájára" (Amikor szereti az alliterációt, és van, hogy a nagy szavakat is...). Innen aztán - "a csodálatos cselló csigájáról" - nem mozdult a szimfónia végéig, viszont a ráadást nem várta meg, egyszer csak a tapsok közepette eltűnt...
Ma hajnalban tért vissza, leült a hűtőszekrény tetejére, és amíg a konyhában foglalatoskodtam, mesélt: "Eszembe jutott valami, azonnal meg kellett keresnem, képtelenség lett volna tovább várnom... (Amikor néha végtelenül türelmes, máskor viszont úgy érzi, hogy egy percet sem szabad várni...) Azon a fán volt, ahol Richterrel szoktam üldögélni: pár levél lógott ott magányosan a kopár téli ágakon (a nagy szavak, ugye...), de szerencsémre ez is ott volt."
Felemelt egy hűtőmágnest, és ügyesen alá csúsztatta:
"Sírtam. Utána nedves volt a hátam,
gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.
Prémet kivántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása." (Pilinszky János)
"Szóval, leszakítottam, és elindultam oda fel, hogy megkeressem Csajkovszkijt és Pilinszkyt - meg kell, hogy ismerjék egymást, Csajkovszkijnak meg oda kell adnom ezt a verset - mondtam magamban... (azt hiszem, hogy most jól tette, hogy egy percet sem várt...) Nem is kellett sokat keresnem őket; vagy lehet, hogy annyira izgatott voltam, hogy nem vettem észre az idő múlását; egyszer csak ott álltak mindketten (Amikor nagyon izgatott is tud lenni: ilyenkor egészen kipirul), én meg bemutattam őket egymásnak. Aztán eltűntem, nem nagyon volt nekem ott több dolgom (tapintatos is, ha kell), de nem is nagyon marasztaltak... Egyszer visszanéztem, igazán elmélyülten beszélgettek..."
"Te, Amikor, és mit írt Neked Mozart, elmondod?" "Oh, Wolfgang... Meséltem Neki a legdrágább, csodálatos cselló csigájáról - mert Vele is találkoztam ám... (nagyra meresztett, dicsekvő és boldog szemek) Azt mondta, hogy nagyon jól halad a csellóversennyel, de ez a pár szó: 'a legdrágább, csodálatos cselló csigája', nagyon nagy inspirációt adott Neki: új ötleteket, új témákat, sok mindent... (nagy sóhaj, lesütött szemek) Talán a csellóversenyt is a csodálatos csigának írja... Oh, Wolfgang..."
"Amikor, de mit írt?" "Titok, azt nem mondom meg! (önérzetes, büszke és dacos) De ha akarod, ma megint beülök a zsebedbe, és ma este is elmehetünk hangversenyre. Van kedved?" "Persze, hogy elmegyünk... Rafinált, komisz kis dög vagy, Te, Amikor..." "Érdekes, Wolfgang is ezt szokta mondani... Ja, nem is mondtam: ma este Ő is jön, ez a VI. szimfónia Őt is nagyon érdekli... Azt mondja, hogy kevés mű van, amiért megéri lejönnie, de ez ilyen... Meg a leveles-játék velem... Készülj, ma ketten ülünk majd a zsebedben..."
