Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...
Az előző rész folytatása:
Miután Richter hajnalban eljátszotta a B-dúr szonátát a faágon, sűrűbben találkoztak Amikorral, mint előtte, de minden egyes alkalommal csak ültek egymás mellett és hallgattak. Egy reggel, vagy talán egy este történt, hogy Richter megtörte a csendet, és így szólt: "Amikor, gyere, menjünk sétálni. Én menet közben is tudok zongorázni... Ha van kedved, akár fel is szállhatunk, akkor is tudok... Mutatnom kell Neked valamit..." "Hová megyünk, és mit fogsz mutatni?" "Gyere, induljunk el, ne kérdezz semmit... Csak gyere, és engedd, hogy a lábad vigyen amerre szeretné..." - válaszolt Richter, miközben belekezdett a h-moll szonátába:
Hosszú órákon át, talán több napon át is gyalogoltak. Amikor megfogadta Richter tanácsát, és hagyta, hogy csak vigye a lába. Elindultak egyenesen előre, aztán hol erre, hol arra kanyarodtak; néha különváltak, aztán visszatértek egymáshoz. Titokzatos erdőkben, tiszta réteken jártak, hatalmas hegyekre kapaszkodtak fel, mély völgyekbe ereszkedtek alá; soha nem látott állatok tűntek fel előttük, eddig nem ismert virágokat fedeztek fel.
Részük volt a legsötétebb éjszakában, aztán minden átmenet nélkül egy napsütéses reggelen találták magukat, majd komor este nehezedett rájuk... A Nap olykor forrón perzselte őket, máskor hóviharba kerültek, míg egyszer csak hirtelen tavasz lett, és megérkeztek egy fához, amely az utolsó volt az erdőben. A fán egy ajtó állott, az ajtón egy kilincs.
"Nyisd ki bátran" - mondta Richter, miközben a h-moll szonáta utolsó hangjait játszotta. Amikor lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt: mindketten a fa belsejében álltak. Hatalmas, végeláthatatlan tér vette őket körül. "Hol vagyunk?" - kérdezte Amikor. "Ez itt a lélek" - válaszolt Richter. "Ezt akartad mutatni?" "Igen, ezt... Fontos, hogy megismerd... Ha ezt játszom, mindig ide érkezem... Persze, lehet, hogy egy másik bejáraton jövök be: olykor a tenger fenekén egy kagylóból nyílik ez a terem, máskor meg egy hegy csúcsán egy apró hasadékból... Most magadra hagylak, itt egyedül kell lenni; ilyenkor én is egyedüllétre vágyom... Ne siess, engedd, hogy a lábad... De ezt már úgyis tudod..." - szólt Richter, és a következő pillanatban köddé vált...
Amikor hosszan sétált fel-alá, majd hirtelen mély álomba zuhant. Álmában újra végig járta az utat, amely idáig vezetett; pontosan hét nappalt, és hét éjszakát aludt végig. A hetedik éjszaka hajnalán jókedvű kopogás ébresztette fel: egy cinke kopogtatott az ajtón, szájában egy boríték, a borítékon Mozart kézírása: Amikornak...
