Nagyon szeretem a kürtöt. A Perfect dayt például egymás után nagyon sokszor meg szoktam hallgatni azért a bizonyos egyetlen kürtdallamért - 1:49-től:

Aztán itt van Brahms kürthangja: az első zongoraverseny első tételében a tépelődésből magát felrázó lélek hangja; vagy a második zongoraverseny kezdő kürtdallama: Brahms trubadúrhangja. Nekem ezek mind nagyon férfias kürthangok - a kürtöt úgy általában férfias hangszernek tartom.

Ezzel szemben Schubert kürthangjának a Nagy C-dúr szimfónia kezdetén nincsen neme, pont annyira nincsen, mint ahogyan egy angyalnak sincsen. Korábban egyszer már leírtam: "Az egész úgy kezdődik a kürtszólóval, mint amikor kinyílik egy könyv." Schubert ezzel a kürthanggal egy mesekönyvet nyit ki, egy varázslatos mesevilágba vezet bennünket. Ez a mesevilág pontosan olyan, mint az Amélie csodálatos életében Bretodeau régi doboza a régi játékokkal, amellyel Amélie a telefonfülkében lepi meg:

A Schuberttel kapcsolatos korábbi képeim - a törtfényben lebegő angyal, aki a meséknek új térfogatot ad - egyetlen dallamban: ez a hétvége, de talán a blog elmúlt négy évének egyik legnagyobb élménye...