Amikor először láttam A suttogó című filmet, állandóan az órámat néztem: "...már ennyi ideje megy, és én mégsem unom..." Máskor egy jóval rövidebb film közepén már rég doboltam volna a lábammal és fészkelődtem volna, ez meg két óra és negyven perc, olykor vontatott, sőt, talán unalmas is, bizonyos részletek túl hosszúak, és mégis: egyszerűen nem tudtam levenni a szememet róla, a figyelmem egyszer sem kalandozott el.

Pontosan úgy, mint tegnap a BFZ estjén a közel egyórás Rachmaninov II. szimfónia alatt. (Amikor pár hete először meghallgattam - este volt, és én nagyon fáradt voltam - elaludtam rajta. Aztán tegnap délelőtt - a koncert napján - tettem még egy próbát: munka közben kétszer is végig hallgattam, és akkor már nagyon tetszett.) Minden vontatottsága és hosszúsága ellenére - vagy talán éppen ezért - egyszerűen jó beleülni, kinyújtózni és végül lefeküdni ebben a szimfóniában. Biztosan van ennél mélyebb mondanivalóval bíró darab, mint ahogyan ez A suttogóra is igaz lehet, de kevés olyan van - mind zenemű, mind film -, amelyben ennyire jó elmerülni.

Olyan, mint egy masszázs: az első pár percben meg kell találni a legkényelmesebb testhelyzetet, aztán optimális esetben az ember semmi másra nem figyel, csak élvezi a masszázst vagy jelen esetben hallgatja és élvezi a zenét. Nem kell törődni a témákkal, mint ahogyan teljesen mindegy, hogy a masszőr hogyan tartja az ujjait és a kezét, egyszerűen csak engedni kell, hogy hasson. Persze, azért ez nem teljesen így van, mert néhány fúvós rész alatt azt érzem, hogy éppen most talált meg a masszőr egy fájó és érzékeny pontot - nyögés, mély sóhajtás, aztán vissza az elernyedt állapotba.

Visszanéztem az eddigi Rachmaninov bejegyzéseket: először volt a Rachmaninov és a kurvoid dallam, aztán jött a Rachmaninov, a desszert, most meg itt ez a masszázs. Azt hiszem, hogy nekem Rachmaninov a "legtestibb" szerzőm...

Íme, a teljes II. szimfónia:

A héten megkeresett a blog és a Facebook oldal egyik követője - foglalkozását tekintve szociológus, kutatási területe nagyon leegyszerűsítve a kultúra. Idézet a leveléből:

"Hipotézisem szerint a jelen helyzet nem olyan tragikus, mint a 2006-os adatok által felvázolt. Gyakorlati tapasztalataim azt mutatják, hogy számos színházban hónapokkal előre nem lehet már jegyet kapni, a MÜPA komolyzenei koncertjei alatt sem kong az ürességtől a terem, a közönség jelentős része a fiatal(abb) korosztályból kerül ki. 

A legnépszerűbb közösségi oldalon - csak hogy néhány példát említsek - az Operaháznak 9.500 követője van, a Fideliot 6.461, a Színház.hu-t 8.089 fő követi és a Mindennapi klasszikusok is népszerű. Ezek arra engednek következtetni, hogy mégsem halott a komolyzene, a klasszikus kultúra iránti érdeklődés létezik, és életben tartásához hozzájárul a net is. Érdekelne, hogy mit takarnak ezek a számok?  Valódi érdeklődést, netán rajongást, elkötelezettséget, vagy valami mást (pl. a társadalmi státuszának demonstráláshoz tartja valaki elengedhetetlennek, hogy járjon az Operába és a Facebook oldalon követője legyen a háznak).

Egyetlen érzés ez a bejegyzés. Ma délután szürkületben az Alkotás úton a BAH csomópont felé: nagyon szép színű és hangulatú este; a brahmsi paletta legkülönlegesebb elegye van az égre kikeverve, és mégsem kívánok semmit hallgatni. Se rádiót, se CD-t - azt sem, ami éppen nincsen az autóban: semmit. Még Brahmsot se, és Schubertet se, tényleg semmit.

Csak írni szeretnék, talán öncélúan, talán csak az írás kedvéért. Persze ebben a csöndben is benne van az elmúlt hetek és hónapok összes meghallgatott zenéje: a Chopin noktürn Richterrel, a Brahms intermezzók és a Brahms szimfóniák, Schubert B-dúr szonátája, a Goldberg-variációk, a Kékszakállú és a Facebook oldalra kirakott legkülönfélébb zenék: a karácsonyi barokk darabok, a sok Csajkovszkij, és újabban a Mozartok.

Mint mikor a mosógép a végén már csak nagyon nehezen és lassan mozog, de abban a pár percben szívja és préseli ki az utolsó vízcseppeket a mosandóból: talán a lélek is most szedi ki a maradék, de nagyon is szükséges morzsákat ezekből a zenékből.

Ez sem az igazi, de ma mégis ez a legjobb:

Ez 2012 utolsó bejegyzése; a decemberi MÜPA magazin Kocsis-interjújából egy részlet, ha már a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalán az utóbbi napokban annyi szó esett Isten és a zeneszerzők kapcsolatáról.

"Most vált világossá számomra, (...) ,hogy mitől annyira nehéz Mozart. Hogy mi az az isteni egyensúly, amitől annyira könnyű eltérni. Nem véletlen, hogy Beethoven lett a klasszikus zene kultikus szerzője. Valljuk be őszintén, elég sok Beethoven-előadást unatkoztunk már végig életünkben. De Beethoven rossz előadásban is Beethoven marad. Mozart nem. Mozart kíméletlenül farba rúgja az embert, ha rosszul játsszák."

A Mindennapi klasszikusok oldal Mozarttal kíván minden olvasójának, a Facebook oldal minden követőjének boldog új évet!

A bloggazda

Elvileg kikerülhetne csak a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára, de a brahmsi katedrális miatt itt a helye a blogon - a tegnapi és az összes korábbi Brahms-bejegyzés szöges ellentéte, már ami a hangulatot illeti. Idézet a szimfónia negyedik tételéről, az idézet forrás a Tóth Dénes-féle Hangversenykalauz:

"Úgy dagad ez a végtelennek tűnő dallam, mintha a költő boldogan magához akarná ölelni az egész világot. Mámoros jókedv, szilaj életszeretet - ehhez hasonlót alig találunk Brahms költészetében - árad a tételből, amelynek főtémája szintén a vezértémából nőtt ki. (...) a reprízt ujjongóan lelkes kódával zárja. Mintha a költő nem tudna betelni a természet, az élet szépségeinek magasztalásával."

Furcsa, de Brahms ilyen is tud lenni.

Íme, ez a bizonyos negyedik tétel:

És a teljes II. szimfónia: