A tegnapi Beethoven évforduló alkalmával a Missa Solemnisből az Agnus Dei került ki a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára: "'Szívből fakadt – bár a szívekig hatna' – írta a partitúra első lapja fölé, s bár Beethoven a katolikus miseszöveget zenésítette meg, valójában felekezetek fölött álló művet alkotott. Az ő vallása ugyanis az erkölcs és a humánum volt, Krisztusa pedig: ember, vagy jobban mondva: hős. Ennek a Krisztusnak feladata van: az emberiség számára a legnagyobb adományok egyikét, a külső és a belső békét megszerezni. Az Agnus Dei zárótétel a zeneirodalom legfenségesebb békehimnuszaként kerekíti le és teszi teljessé Beethoven monumentális vallomását, mely szerint az emberiség legfőbb célja, az emberi élet értelme – isteni példára – maga a béke." (forrás: wikipédia)

Este találtam egy ehhez kapcsolódó idézetet: "Akármilyen nagy is volt Beethoven, a szíve minden nagyságánál nagyobb volt. 'Nem ismerem a magasrendűségnek más jelét, mint a jóságot. A szív az emelője mindennek, ami nagy' - írja meggyőződéssel. Hivatásának azt vallotta, hogy a szegény emberiségbe egy kis bátorságot öntsön. Ő, az emberek legszerencsétlenebbje: a nyomorultak legnagyobb vígasztalója. Ilyen szíve csak Krisztusnak volt. Csodálatos lelkiereje legyőzte kínszenvedéseit. A sorstól ezerszeresen sebzett, magábavonult oroszlánt hérosznak látjuk. Lelkiereje és szíve az emberek legszebbjévé varázsolta őt. Minden élő lényt szeretett. Még a talpa alá került füvet is sajnálta. Egy kislány siránkozva panaszkodott, hogy nem képes tőle egy lepkét sem fogni, mert a gonosz bácsi zsebkendőjével mind elhessegeti. 'Ha látom, hogy valamelyik barátom nélkülöz és az erszényemből éppen nem futja, hogy azonnal segíthessek rajta, leülök dolgozóasztalomhoz és rövid időn belül kirántom a bajból. Egyetlen barátom se nélkülözzön, amíg van valamim' - így írja. A jót önmagáért cselekedte, sosem várt érte viszonzást. Mindig kért - mások számára. Fáradságot nem ismerve, segített mindenkin. Egyazon ügyben tíz levelet is írt egymásután, mások érdekében." (forrás: Papp Viktor: Beethoven élete és művei)

A bejegyzéshez tartozó zenei részlet ezúttal a teljes Waldstein szonáta: április 6-án a MÜPÁ-ban Igor Levit ad majd koncertet, ez az mű is elhangzik, én napok óta ezt hallgatom:

És még egy idézet a fenti könyvből: "'Beethoven szonátakomponista volt és maradt mindig - írja Wagner. A legnagyobb és utólérhetetlen. A szonátaforma törvényszerűségét miden időkre való érvényességgel Bach Emanuel, Haydn és Mozart állapította meg, Beethoven pedig a fejlődés csúcspontjára vitte.'"

Fogadjátok sok szeretettel annagramma élménybeszámolóját, aki a http://rezfaszubagoly.blog.hu/ gazdája.

Nem csinálok se gondot, se hiúsági kérdést (utóbbit egyáltalán mire is) abból, hogy egyes koncertek kevésbé (vagy alig-alig) maga a zene, inkább az előadó miatt érdekelnek. Egyes koncertek olyanok, hogy emiatt vannak, olyanok, hogy ezért csinálják őket. A Müpa A zongora koncertsorozata tipikusan ilyen: nem azért megy el rá az ember, hogy (ha lehet élni a kifejezéssel -- mondjuk szerintem nem, mindemellett megteszem) az unásig ismert Mozart-szonátákat vagy a Kinderszenent meghallgassa, hanem hogy lássa, aktuális, mindenkori vagy alkalmi szerelme, érdeklődése, gyűlölete tárgya mit kezd vele -- vagy mihez kezd egyáltalán --, s persze maga az élmény miatt, hogy igen, megsimogattam a zsiráfot, és igen, hallottam élőben az Anderszewskit. Ezzel szerintem nincsen semmi baj, Esterházy Péter is tart felolvasóesteket, pedig olvasni mindenki tud -- ez a zene, hát ez meg olyan, hogy nekünk, földi halandóknak muszáj hallanunk. (Itt persze tátong egy aprócska logikai hézag, hogy ugyanis meg lehet venni azt lemezen, és otthon a kanapéra jó hozzá a lyukas alsógatya is, de tömjük be ezt azzal -- nem a lyukat, a hézagot --, hogy “rablóhal-alakban valahogy minden olyan más”. Nem feltétlenül több, de bizonyosan más.)

Úgyhogy vegyük fel a rablóhalruhát, és menjünk el meghallgatni, hogyan játssza David Fray a Bach-partitákat. Az eredeti kiíráshoz képest (a Wohltemperiertes Klavier első tíz darabja és a c-moll partita, egyenként megtűzve egy-egy toccatával) az első részre kaptunk inkább egy e-moll partitát az azonos hangnemű toccatához, s a c-moll (a szintén azonos nemű toccatával) maradt a második rész programja. Programnak éppenséggel program, de véletlen egybeesésnek lehet, hogy túlzás: arról van szó, hogy a zongorista nemrégiben kiadott lemezét (amely a két partitát és az egyik toccatát tartalmazza) hozza el a közönség elé. Felmerülhet a kérdés, hogy a csilliónyi felvétel és legfőképp persze Glenn Gould árnyékában miért vetemedik (vetődik? -- a Glenn Gould árnyékára, haha) valaki ilyen művek felvételére, de a válasznál mi sem egyszerűbb: mert majd megőrül érte, és egy kicsit azért is, hogy a Bartók rádió Egy zenemű -- több előadás című műsorát életben tartsa. Személy szerint örvendtem a ténynek, hogy ezeket a műveket játssza, miután három évvel ezelőtt a talán legkedveltebb Bach-zongoraversenyek olyan revitalizált változatával rukkolt elő mint karmester és zongorista, hogy Bruno Monsaingeon azonnal filmet csinált róla (és milyen jól tette). Várakozásaim, melyek e filmen, valamint két Mozart-versenymű, illetve (és legfőképp) a Schubert Moments musicaux felvételén alapultak, nem foszlottak ugyan szét az este folyamán, de bizonyos transzformáción keresztülmentek.

A CD-borítókon oly vonzó és üde fiatalember (sosem fogom megérteni ezeket a portré-koncepciókat) egy kamaszfiú fizikumával és egy öregapó tartásával vonult a zongorához azzal a járással, amely a testkultúra hiányát intelligenciával kompenzáló fizikusokra vagy matematikusokra jellemző. Mintha egy hurkapálcát látnánk a bábszínházban. Aztán odagörnyedt a zongora fölé (bármiben lefogadom, hogy a támlás szék nem kerüli majd el a kritikusok figyelmét), és azzal a mozdulattal, amellyel a kéztörlőjét (vajon van erre szakszó?) behajította a zongorába (Julcsikám, ez a lazaság, ez mégis csak túlzás.. ezek a mai fiatalok!), olyan magánuniverzumot feszített ki úgy zongorahossz-sugárral maga köré, hogy mi, néhányezrek a sötétben, ettől kezdve csak piszmogtunk. És akkor előadta a művészetét.

Fray keze alatt -- és nem erre, illetve erre nem számítottam -- Bach ezúttal valahogy szilárd és folyékony halmazállapot folyamatos átmenetévé vált, amit leginkább a nyers hurkához tudnék hasonlítani, szemben egy erélyes, masszív füstölt kolbásszal, amivel akár gyilkolni is lehet. (Eltekintenék a hasonló analógián értelmezhető bikacsök hasonlatától, pedig azzal valóban náspángoltak nagyanyáink rosszgyerekeket.) Valahogy lefejtette a zenéről a keményvonalat, a szigorú tartást, és tulajdonképpen kénye-kedvére formálta és idomította, ami ezután megmaradt. Ha úgy tetszett, még mindig elvágólagosan, ha másként, akkor olyan rapszodikus tempóval és dinamikával, hogy már-már a véletlenszerűség érzetét keltette. Dacára annak, hogy minden bizonnyal analitikus és tudatos koncepció állt a dolog mögött, mert valahányszor ismétőjel bukkant föl, ugyanazt és ugyanúgy képes volt megismételni. Ha az előadás egészét érdekesként aposztrofálom (amelyben semmi pejoratív értelem nem kíván megbújni), akkor ezek az ismétlések (főként a partiták közbülső tételeinek lassú és olykor szinte fásult megformálása miatt) úgy hatottak, mint még egy felest a bárpultnál: az ember kikéri, pedig talán nem kéne, úgysem lesz olyan, mint az előző, haza kéne már menni inkább.

Néha -- ez talán csak az én fantáziám -- ezt a csalódást véltem felfedezni Fray arcán is, mintha nem lett volna elégedett, vagy nem élvezte volna az egészet, majd váratlanul lendületet kapott, és az utolsó tételeket, kiváltképp a c-moll partita (és egyben a koncert) két befejező tételét olyan eszeveszett hévvel nyomta le, mintha a saját lábát fűrészelte volna. (Jóllehet: talán inkább arról van szó, hogy túlságosan belemerült ott és általánosságban is; hogy mostanra olyan közeli kapcsolatot ápol ezzel a zenével, mint az ikrek egymással, akiknek közös nyelvét senki más nem érti.) A koncert tehát meglepetésekkel szolgált, s ha tendenciának tekintjük, akkor hamarosan Fray kilincsét adják majd egymás kezébe a ma romantikus előadónak számító zongoristák.

“Ezek szerint, Gyulám, nem leszel a szólózongora-darabok nagy barátja, mi?” -- ezt az egy beszélgetésfoszlányt sikerült elcsípnem a koncert után kifelé masírozó tömegben. Emez hamar szétszéledt; én tébláboltam még egy ideig az első emeleten, táskámba dugott kezemmel Fray Schubert-lemezét szorongatva, de a komor ráadás (az ugye mindig kell) után érezhető volt: ez nem az az este. Némileg tanácstalanul, orrlógatva hagytam el az épület.

Íme, egy teljes felvétel az e-moll partita egy korábbi élő előadásáról:

Múltkor az egyik szomszédom megajándékozott egy csomó régi Gramofon magazinnal. Az egyik számban - 2005. nyár - találtam egy kritikát: Händel: Billentyűs szvitek - II, illetve ezen a dupla CD-n szerepel még egy Beethoven szonáta is. A Händel szviteket Richter és Gavrilov adja elő, idézet az írásból:

"1979 nyara. A Château Marcilly-sur-Maulne falai között Händel billentyűs szvitjei hangzanak el, egy idős és egy fiatal orosz pianista játssza őket váltakozva, egymásnak lapozva. Richter naplójában vissza-visszatért a felvételre, magáról egyes szám harmadik személyben szólva. 'Gavrilov végtelenül érdekesebbnek tűnt (noha Richter játéka bizonyos mértékig feddhetetlen). A játékában minden sokkal frissebb, élénkebb, szabadabb. Nincs benne semmi mesterkéltség. (...) Különös módon barátaim, akik velem együtt hallgatták a felvételt, de nem mondtam el nekik, hogy ki melyik darabot játssza, gyakran hitték, hogy én vagyok Gavrilov és fordítva. Ha nem tudtam volna, én is összekevertem volna kettőnket.'"

A folytatásban a cikk írójától: "Egyformán színvonalasan játszanak, mégis más a modoruk. Richter játéka letisztultabb. Gavrilov sokféle színt használ, dinamikai skálája jóval szélesebb. Nem díszít erősen, de intenzíven árnyal. Richter ezzel szemben egészen egyszerűen formál. Nagy hatása éppen rejlik. (...) Ezért Richter egyszerűsége nem elvesz, hanem hozzáad. Távolabbi szférákba visz, mint Gavrilov."

Ezt csak azért másoltam be, mert éppen most vasárnap vettem meg ezt a lemezt, vele együtt az első részt is - szintén dupla CD. Nagy köszönet a Dob utcai Concerto lemezboltnak, mert hosszú napokig félretették a lemezeket!

A vasárnap Budapesten, de főleg a VII. kerületben és pont ott, ahol a Concerto van, nem csupán napszak, hanem hangulat és lelkiállapot - ezért is nagy köszönet még egyszer, mert az ilyen helyen és időpontban vásárolt lemez megtelik a vásárlás helyének és pillanatának hangulatával. Képzeljük el, ha ezek a lemezek Brahms, Schubert vagy Szkrjabin felvételeket tartalmaznának: össze is lehetne roskadni a súlyuk alatt...

A brahmsi vagy schuberti hangulat így csupán egyetlen vékony szálat szőtt bele az egyébként nagyon nemes händeli szövetbe: ezek a billentyűs szvitek a legszebb anyagú és mintázatú esti függönyök - és ilyenkor tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy melyiket játssza Richter, és melyiket Gavrilov...

Az első lemez egyik felvétele:

A tegnapi Bard College Conservatory of Music kamarakoncertjén elhangzott Mozarttól a címben szereplő mű, Schuberttól a B-dúr vonóstrió, D. 471, Sunbin Kim kortárs szerző Két tükör című alkotása - világ premier -, illetve a szünet után Dohnányi C-dúr szextettje, Op. 37.

A darabok közül nekem legjobban a Mozart-mű tetszett, idézet a koncertfüzetből: "A kvintett bemutatója 1784. április elsején volt a bécsi Burgtheaterben. Kilenc nappal később Mozart azt írta apjának, hogy a darab 'rendkívüli sikert aratott', és nem habozott hozzátenni: 'Én magam életem legjobb darabjának tartom.' Mások sem csodálták kevésbé a kompozíciót. 1796-ban Beethoven igazi hommage-ként pontosan ugyanerre a hangszerösszeállításra ugyanebben a hangnemben írt kvintettet (Op. 16), amelyben az öt évvel korábban elhunyt Mozart művét modellként állította maga elé."

A teljes Mozart-mű:

És a teljes Beethoven-mű:

"Az V. szimfónia 1944-ben, tizenöt évvel a IV. után keletkezett, mindössze egy hónap alatt. Az emberi szellem dicséretét zengi benne a komponista, a szellemét, amelyen nem lehet úrrá a háború embertelensége. Innen a mű — szerzőjénél szokatlan — komoly, sőt, emelkedett hangja. (...) Az V. szimfóniát maga Prokofjev vezényelte a moszkvai bemutatón, 1945-ben." (forrás: Hangversenykalauz)

"A mű Prokofjev középső alkotói korszakának a termése. E korszaknak a főbb esztétikai vonásai: a közérthetőség, a dallamosság, az áttekinthető építkezés, egészében - fokozott közeledés a publikumhoz. Ezek a törekvések igen erőteljesen érvényesülnek az 5. szimfóniában. Formájában a mű szigorúan a klasszikus szerkesztési elveket és hagyományokat követi. Hangzásában, hangvételében azonban - szemben az 1. szimfóniával - nem a klasszikus minta vezeti, hanem elsődlegesen a romantikában gyökerezik: a későromantikus német szimfónikusok világát egyesíti az orosz szimfonikus hagyományokkal. Hangzásvilágában uralkodó elem a jó értelemben vett pátosz és érzelmesség. A darab érzelmi-értelmi hátteréről maga a komponista a következőket írta: 'Az emberi szellem nagyságáról kívántam szimfóniát írni...Az 5. szimfóniában a szabad és boldog embert akartam megénekelni, lovagiasságát és szellemi tisztaságát. Nem merném azt állítani, hogy ezt a témát eleve kiválasztottam - inkább kisarjadt bennem és kifejezésre tört.”'" (forrás: mr3-bartok.hu - A hét zeneműve - nagyon érdemes elolvasni a teljes cikket, mialatt szól a zene!)

Kellemes vasárnapi zenehallgatást!