Pár napja a blog egyik követője egy Rachmaninov részletet tett ki a Mindennapi klasszikusok üzenőfalára:
A megosztás a korábbi Rachmaninov darabokhoz hasonlóan nagyon sok „tetszik”-et kapott, nagyon sokan osztották meg tovább a saját üzenőfalukon.
Azóta sokat gondolkoztam azon, vajon miért szeretjük ennyire Rachmaninovot. Valami olyasmit érzek Vele kapcsolatban, mint a desszerttel: akármennyit ettünk előtte, desszertet – akár csak egy egészen pici, apró darabot – mindig tudunk még enni; a desszert más „forrásból” megy.
Rachmaninov is ilyen: akármennyi zenét hallgattunk, akármennyire jól vagyunk lakva, Rá mindig tudunk időt szakítani. Nem is kell feltétlenül mindig sok belőle, olykor elég csak egy egészen rövid részlet: Rachmaninov a zenehallgatás legérzékibb, legsűrűbb, az érzékekre legjobban ható desszertje – vajon ki bírna el mindig egy teljes zongoraversenyt?
