Válasz Professor Pizka Brahms bejegyzésére

Az idei Karácsony legszebb ajándéka egy dupla CD volt: az Amadeus-Quartett előadásában Brahms három vonósnégyese és Dvořák F-dúr kvartettje. Elvitettem magammal az autóba, és megállás nélkül a második lemezen található B-dúr vonósnégyest hallgatom.

Professor Pizka ezt írja a fentebb említett bejegyzésben:

"(...) Lefekvés előtt, amikor az agyam már megkezdte a szalag előretekerést és a memória töredezettség-mentesítését, de még ébren vagyok, akkor én hangfelvételeket hallok. Mindig azt, amelyiket aznap a legtöbbet hallottam, vagy a legdöntőbb volt a nap kakofóniájából. (...)

Amikor életemben először hallottam Bartóktól a Concertót, akkor azt az agyam, amely éber állapotában képtelen szolmizálni, illetve a szinkópánál bonyolultabb ritmusképleteket értelmezni, a Concertót, amely nem valami kellemes kis divertimentó... Kétszer játszotta vissza. Emlékszem rá most is, nem hagyott elaludni. Már megvan a jegyem (köszönöm szépen) az élő előadására.

Tehát van ez a gyönyörű jelenség, és bizony van valami ami ezt tökéletesen képes tönkretenni. Johannes Brahms kamarazenéje. Ezek kvartettek, kvintettek, szextettek, szeptettek és oktettek formájában leselkednek a gyanútlan MR3 hallgatóra. általában legalább (tételenként) negyven percesek és viszonylag egyszerű témákra épülnek. Az első hegedű: Nyi-nyá-nyíí-nyá-nyinyinyinyányíííí. Második hegedű: ugynez egy tercel lejjebb. A brácsa: nyányányá-nya-nyi-nyi nyáááá, míg a gordonka: nyunnyurunyunnyu-nyanyányunyunyurúúúúú. Ezek ismétlődnek, negyven percen keresztül, de ez alattomos. Ha az ember mást csinál, mondjuk vezet, akkor nem veszi észre, hogy lehalkítva szól a d-dúr szextett, és akkor este rettenetes büntetés jön. Fekszem az ágyban és egyszercsak megszólal a nyinyányi.

Borzasztó, tiltsák be."

Igaz, hogy én eddig szinte csak autóban hallgattam a B-dúr kvartettet, és csak most hallgatom először "rendesen" - este itthon egyedül -, de ez így "rendesen" is egészen különleges élmény.

Ezzel a kvartettel jött el a felismerés: Brahms a legférfiasabb zeneszerző, akit Isten azért küldött a Földre, hogy a saját szomorúságával és melankóliájával - "Boldogtalan élet: boldog alkotás! Ez a Clara - Johannes-viszony legbenső titka." (Molnár Antal) - megváltsa a búsongó férfilelkeket.

Férfitársak, hallgassátok Brahmsot és használjátok!

A Ny-nak, Ő pontosan tudja, hogy miért

Hónapok óta hallgatom Gluck Orfeusz és Euridiké című operáját. Először csak passzívan hallgattam, és azt hiszem, hogy csak múltkor hallgattam rendesen: aktívan. (Az opera leírása itt érhető el) Meg tegnap este, amikor Beethoven zongoraversenyeit hallgattam. Eszembe jutott ugyanis a IV. zongoraverseny kapcsán ez - tavaly ki is került a blogra:

"A mű egyik különlegessége, hogy a kor gyakorlatától eltérően a szólóhangszer szólal meg benne először, a másik pedig az Orfeusz-legendával hírbe hozott lassú tétel. Először Liszt Ferenc mutatott rá a hasonlóságra e tétel és Gluck Orfeusz és Euridiké című operájának azon jelenete között, amelyben Orfeusz énekével lecsitítja a fúriákat, hogy beléphessen az alvilágba és visszahozhassa a szerelmét. (Egy amerikai zenetörténész szerint nemcsak a középső, hanem a zongoraverseny mindhárom tétele kapcsolatban van az Orfeusz-történettel.) A sötét színű vonósok kérlelhetetlen keménységgel szólalnak meg, s erre kontrasztként a zongora magányos, panaszos hangja felel – ismét Kovács János szavaival – 'szinte már az emberi beszéd hanglejtésével: indulatszavakkal, szótagokkal, mondatfoszlányokkal; Beethoven deklamáló hangszeres dallamai itt állnak össze először egységes drámai jelenetté'. A tétel végére a vonósok mintha megszelídültek volna a zongora 'énekétől', s ezután szünet nélkül következik a ritmust előtérbe helyező finálé." (forrás: müpapédia)

Itt a lassú tétel a zongoraversenyből:

Itt meg egy részlet az operából:

A blogon és a Facebook oldalon november Brahmsé volt, aztán decemberre fényes zenéket terveztem: azt hiszem, hogy ennél kevés fényesebb zene van...

A múlt héten kétszer is láttam a Kékszakállú herceg várát: először hétfőn a MÜPÁ-ban, aztán vasárnap este Bécsben a Konzerthausban - mindkét alkalommal a BFZ-vel, Fischer Ivánnal és ugyanabban a rendezésben.

Érdemes pár szót ejteni az egyszerű és elegáns rendezésről: a színpad hátsó részén a zenészek között egymástól egyforma távolságra három emelvény három korábbi asszonyt rejtett. Egészen a hetedik ajtóig ez nem derült ki, csupán sejteni lehetett őket. Az egyiket piros, a másikat arany, a harmadikat pedig barna fátyol takarta: "Hajnalban az elsőt leltem, piros szagos szép hajnalban. (...) Másodikat délben leltem, néma égő arany délben. (...) Harmadikat este leltem, békés bágyadt barna este." A hetedik ajtó kinyílásakor a három korábbi asszony a Kékszakállúhoz sétált, majd felkerült Judit fejére a gyémánt korona, mielőtt elragadták volna: "Tied gyémánt koronája." (Az opera szövegkönyve itt érhető el.)

Ugyanaz az előadás tehát, mégis nagyon más élményt adott a két este. A hétfői koncert után már leírtam: a legnagyobb élmény nekem a bartóki mozi volt: egyszerre látni és hallani az egyes ajtók megfestését - főleg a fúvósok színeit. Sajnos azonban a második emeleten az énekeseket sem hallani, sem érteni nem lehetett rendesen. Ezzel szemben a Konzerthausban - szintén az erkélyen, igaz ugyan, hogy csak az első szinten - az énekeseket nem nyomta el a zenekar, de az igazi különbség nekem mégsem ez volt.

A MÜPÁ-ban ridegnek, távolságtartónak és messzinek éltem meg a Kékszakállút. Az előző bejegyzéshez is ezt a képet szúrtam be: azt hiszem, hogy ez fejezi ki legjobban a hétfői előadással kapcsolatos érzéseimet.

A bécsi előadás ezzel szemben nagyon közeli, kifejezetten buja, érzéki, tüzes és erotikus élmény volt két teljesen hétköznapi emberrel. A legmerészebb kép egy belvárosi bérház körfolyosója, ahol egy nő és egy férfi a szomszédok szeme láttára éli mindennapos civódásukat. Egyikük bugyiban és kombinéban, a másik alsónadrágban és atlétában.

A hétfői előadás pont olyan volt, mint maga a MÜPA, a vasárnapi pedig olyan, mint a Konzerthaus - azt gondolom, hogy ennyire még egyetlen koncertre sem nyomta rá a bélyegét a helyszín; persze az is igaz, hogy kölcsönösen kiemelték a másik ízét és hangulatát, főleg egy hét közelségében.

Szintén a bécsi előadás élménye: soha nem láttam ennyire törődőnek, gyengédnek és tépelődőnek a Kékszakállút. A férfilét egyik nehéz mondata: "Idejöttem mert szeretlek, most már nyiss ki minden ajtót!"

***

Tegnap este aztán, amikor megjelent a bérház körfolyosójának a képe a nővel és a férfival, eszembe jutott egy Márai idézet Krúdyról: "Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. Alakjai, ezek a nagyon is testies, a test minden szomorú, nyomorú és fönséges titkát egy öreg műtősnő bizalmasságával és közönyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májaskolbászt, s egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól."

Néhány szó kicserélésével és elhagyásával lényegében ugyanezt át lehetne ültetni Bartókra és a Kékszakállúra. A Kékszakállú valóban szférikus opera.

***

Ma reggel meg a gondolat, és ezt nagyon furcsa leírni: a bartóki erotika és érzékiség.

***

Magammal vittem az autóba a Kékszakállú CD-met: írott CD, akitől kaptam, ezt írta rá: "The legendary performance" - Kertész Istvánnal, Christa Ludwiggal és Walter Berry-vel. Vasárnap óta már nekem is van egy legendary performance-om...

***

Végül a teljes mű Sass Sylviaval és Kováts Kolossal. Itt kell szólni a bécsi Kékszakállúról - Falk Struckmann -, aki nagyon szépen és a lehetőségekhez képest nagyon magyarul énekelt.

Keith Richards ma 69 éves. A Mindennapi klasszikusok oldal 2010 óta minden évben megemlékezik erről a jeles évfordulóról, ezúttal egy találkozás történetén keresztül. A találkozás sajnos nem velem esett meg, hanem egy barátommal - a továbbiakban Róbert.

Róla annyit kell tudni, hogy gyerekkora óta hatalmas Rolling Stones rajongó, neki ez a találkozás valami olyasmi, mintha egyszer egy fanatikus ROMA szurkolót az a megtiszteltetés érné, hogy Tottira rásegítheti a kabátot a lecserélés után.

A történet röviden: Róbert és a barátja, Dóra szereztek jegyet a Rolling Stones november 29-ei londoni koncertjére egy közös barátjuk segítségével. Ez az illető bejáratos az együttes köreibe, olyannyira, hogy a koncert előtt szólt nekik: esetleg lenne-e kedvük eljönni egy zártkörű fogadásra, ahol ott lesz a zenekar is - meglepő módon volt kedvük elmenni. Fél órával korábban érkeztek - ez volt a szerencséjük, ugyanis egyszer csak megjelent Keith Richards.

R. keze-lába remegett az izgalomtól, amikor odament Richardshoz, hogy kérjen egy aláírást a jegyre. Richards készséges volt, R. ettől felbátorodott, és kért egy közös fotót - ez a fenti fénykép - Róbert kérésére őt levágtam a képről. (A kéz és lábremegésről: egyszer pont egy Barcelona - Real idején voltam Barcelonában, és mivel nem sikerült jegyet szerezni a meccsre, elmentünk a szálloda elé, ahol a Barca pihent a meccs előtt. Akkor láttam pár percre Ronaldinhot, és nekem is remegett kezem-lábam, pedig se a Barcelonát, se őt nem szeretem igazán.)

És hogy milyen volt Keith Richards? Róbert elmondása szerint egyáltalán nem olyan, mint amilyen képzelnénk az Őt körüllengő kép és legendák alapján; nem volt szétcsapva, nem volt szétszívva, kifejezetten jókedvűen, vitálisan és ruganyosan járkált.

Egyébként meg teljesen mindegy, hogy milyen (volt): akár szétcsapva, akár ruganyosan - Ő a létező legnagyobb!

Isten éltessen, Keith, és nagyon reméljük, hogy legalább egyszer lesz még Rolling Stones koncert Budapesten!

Pár napja teljesen rácsavarodtam a Requiem-re, igazából semmi mást nem is akarok hallgatni, csak ezt. Még Brahms-ot sem, pedig ma este jön a tekasztorik.blog.hu gazdája azzal a határozott céllal, hogy hallgassunk együtt Brahms-ot.

És a Requiem hallgatása mellett az íráskényszer: mindenképpen írni kell, mindegy, hogy a Requiem-ről, mindegy, hogy a lelkiállapotról, de valamit írni kell. Becsuktam a szememet, de semmi más nem jelent meg, csak egy nagy, feketére mázolt felület - függöny, tűzfal, égbolt, nem is tudom, hogy micsoda.

És az egyik ilyen szembecsukás alkalmával eszembe jutott A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplójából az a rész - 106. oldal a PIKNIK könyvben -, amikor Adrian Mole elhatározza, hogy feketére festi a szobáját: "(...) szeretem ezt a színt." Ez május 24-én történik, május 30-ára el is készül a festéssel: se Bolond Berci sipkája, se a sipkacsengők nem látszanak, hála a több réteg fekete festéknek és a filctollas javításnak. Csak A. M. apja - George - mondja azt, hogy olyan a szoba, mint egy szürrealista lidércnyomás. Nem csoda, hogy A. M. el akart menekülni valahová, ahol se az apja, se az anyja, se Lucas-kukac, se Barry Kent, se a gülüszemű Scruton, se Bert Baxter, se senki, talán csak Pandora.

Néha nagyon jó egyedül lenni teljes sötétben, és hála Istennek Mozartnak nem kell se több nap, se több réteg festék, se filctollas javítás, hogy a teljes sötétséget egyetlen pillanat alatt megteremtse. Különösen Karácsony előtt jó így egyedül lenni: kipihenni az évet, és felkészülni az ünnepekre.

És a Requiem fekete színe sok minden, csak nem szürrealista lidércnyomás.