Tegnap este a MÜPA második emeleti erkélyén a BFZ Bartók estjén eszembe jutott egy régi interjú, amelyben egy hegedűművész beszélt Bartókról. Amikor először tanulmányozta valamelyik hegedűverseny partitúráját, akkor döbbent rá, hogy mennyire alaposan és mennyire kifinomultan van kidolgozva, szerinte csak Bach és Mozart partitúrái ilyenek.

Hasonló élmény volt tegnap látni az erkélyről a Kékszakállút; nem csak hallgatni a zenét, hanem látni is a zenekart, és azt, ahogyan az egyes ajtókat megszínezi Bartók. (Egyetlen szépséghiba: innen nem hallani jól az énekeseket, a zene nagyon elnyomja őket, és a szöveget sem lehet rendesen érteni.)

És nagyon finom a Kékszakállúnak és ennek bartóki mozinak az  utórezgése: ma sokszor jutott eszembe, többször is bele-belehallgattam az operába, most meg kifejezetten jólesik újra meghallgatni az egészet és közben képeket keresni róla.

Az előző bejegyzéshez hasonlóan ez sem túl hosszú, de ezt is le kellett írnom, akármilyen fáradt is vagyok.

A Kékszakállú megunhatatlan.

A 14 lemezes Richter Magyarországon gyűjteményből egy kikerült, és azóta önálló életet él - a többi 12 lemez a tokban, a dupla lemez a CD lejátszó előtt. Olyan ez, mint egy Andersen mese: a magányos Richter lemezek: az egyiken öt Mendelssohn darab, aztán ez a Chopin noktürn, utána Debussy, megint Chopin, és a végen egy Schubert szonáta.

Szinte minden este ez a lemez, néha a párja is: Bach WTC-válogatás, de az igazi az első, az öt Mendelssohn Szavak nélküli dal a ráhangolódás, aztán jön a noktürn - az esték lokális maximuma; utána aztán szépen elmúlik, lecseng a többi.

Fogalmam sincs, hogy miért írom ezt le, egyszerűen csak jó volt leírni, és jó most egymás után meghallgatni ezt a noktürnt nem is tudom, hogy hányszor...

Talán ez a noktürn is olyan, mint egy Andersen mese...

Egy korábbi bejegyzésben már felkerült Dohnányi Változatok egy gyerekdalra című műve a blogra, ezúttal ez kiegészül a BFZ októberi koncertjének műsorfüzetében található ismertetővel. Elvileg egy nappal korábban kellett volna kikerülni, de azért fogadjátok sok szeretettel!

"'A humor barátainak örömére, mások bosszúságára' – ez a felirat áll az 1914 elején, zongorára és zenekarra komponált variációk partitúrájának élén. Valóban, akinek a legparányibb érzéke van a zenében megnyilvánuló tréfához, nem állhatja meg, hogy legalább el ne mosolyodjék Dohnányi legnépszerűbb művének hallatán.

A humor legfőbb forrása a nagyzenekari feldolgozás pompája és a közismert gyermekdal egyszerűsége között feszülő ellentét. A zeneszerző a variáció-komponálásban meglehetős szokatlan módon fordítva gondolkodott: a változatok hamarabb készültek el – legalábbis vázlatosan – mielőtt a témára rátalált volna. Miután végre téma is került a variációkhoz, Dohnányi gyorsan haladt a munkával, hiszen az egyes változatok karakterével kapcsolatban már egészen konkrét elképzelései voltak. Ezekben a karakterekben a mű számos méltatója joggal fedezte fel egyfajta zenei 'Így írtok ti' stílusparódiasorozatát, amely rendre felvonultatja az előző kétszáz év európai zenéjének minden lényeges toposzát.

Nagyszabású, szimfonikus léptékű introdukció nyitja a kompozíciót, mely szinte vészterhes hangulatot áraszt, és Wagner színpadának éjszakai jeleneteit idézi. Az első meglepetés a téma megjelenése, amelynek nevetségesen egyszerű volta csattanóként hat a bombasztikus bevezetés után. Az I. variáció a zongoratechnika oldaláról közelíti meg a témát. A II. variációt a téma két arcának szembeállítása élteti: az első sor harcias kürt-motívummá lényegül át, amelyre könnyed, táncos gesztusokkal felel a zongora. A III. variáció édesbús dallamában a nagy példakép, Brahms maszkját ölti magára a zeneszerző. A IV. változat groteszk, bumfordi jellegét a fagottok és a kontrafagott színei és a tenyeres-talpas ritmika adja. Az V. variáció Dohnányi hangszerelési fantáziájának különleges leleménye: a pedállal összezúgatott zongoraszólam és a hárfa, valamint a harangjáték egy zenélőóra muzsikáját idézi. A VI. változat a fafúvók és a zongora áttört motívumaiból kikevert légies tétel. A VII. variáció a bécsi valcer báli ruhájába öltözteti az egyszerű gyermekdalt: az ironikus felhangokkal kísért keringő forgatagában Mahler vagy Ravel hangvételére is ráismerhetünk. S akárcsak Mahlernél, a keringő után Dohnányinál is megjelenik az induló a VIII. változatban. A IX. variáció suhanó Scherzo Mendelssohn modorában. A sötét moll változatra épül a leghatalmasabb variációs tétel, a X., amely egy passacaglia nyolchangos basszusává tömöríti az eredeti témát, és efelett bontakoztat ki hatalmas variációsort. A zenetörténeti 'tárlatvezetés' a XI. tételben folytatódik, amelyben a gyermekdal koráldallamá magasztosul.

S hogy teljes legyen kép, a szólóhangszer anyaga Liszt zongoraletétjeire emlékeztet. A Finálé játékos fugato, amelyben a szerző megmutatja, hogy a komponálás 'tudós' válfajához is kiválóan ért, csakhogy miközben az ellenpontos trükkökkel bűvészkedik, mindvégig ravasz mosoly ül az arcán. A mű befejezése előtt felbukkan a gyermekdal egyszerű alakja, úgy, ahogyan megismertük."

(Külön nagy köszönet F-nek a támogatásért!)

A MÜPA Fesztiválszínházában tegnap Zsoldos Bálint adott zongoraestet: eredetileg a teljes műsor Brahms lett volna, az utolsó pillanatban azonban változott a műsor, és Brahms f-moll szonátája után Liszt h-moll szonátája került műsorra a korábban meghirdetett intermezzók és más zongoradarabok helyett.

Brahms f-moll szonátája nem tartozik a kedvenceim közé - most sem vált azzá. A nagy kedvenc h-moll szonátát viszont nagyon jó élmény volt újra meghallgatni élőben, és hála Istennek a végén azért nem maradtunk Brahms intermezzo nélkül: az opus 117-es sorozatból az első, Esz-dúr intermezzo volt a ráadás.

"Az első balladához hasonlóan ezt a kompozíciót is a skót népköltészet ihlette. A kottában idézett versszak ugyancsak Herder gyűjteményéből való: Lady Anne Bothwell Lamento-jából idéz.

„Schlaf sanft mein Kind, schlaf sanft und schön!

Mich dauert's sehr dich weinen sehn.”

(Aludj békén, aludj szépen, gyermekem!

Fáj, ha sírni látlak.)

Az altatódal szelíd ringatását és a hangvétel népdalhoz illő egyszerűségét a darab két szélső formarésze híven valósítja meg. A középső, esz-moll szakasz azonban differenciáltabb érzelmek, bonyolultabb lelkivilág tolmácsolója: mintha a zeneköltő, kiesve szerepéből, megfeledkezve a skót népballadáról, váratlanul önmagáról vallana." (forrás: Hangversenykalauz)

Ez a bejegyzés tulajdonképpen a Mindennapi klasszikusok oldal búcsúja novembertől, és talán egy kicsit Brahmstól is: soha ennyi bejegyzés nem született Róla, Vele kapcsolatban, mint az elmúlt hónapban...

Napok óta sokat gondolok arra az épületre, ahová gyerekkorom óta mindig el kell mennem. Erre soha senki nem kényszerített, soha senki nem vitt el oda - teljesen egyedül, magamtól fedeztem fel; már ha egyáltalán fel kellett fedezni ezt a régóta ismert épületet és környéket. És ha esetleg valaki el is jött vagy jön velem, lélekben mindig egyedül vagyok ott. Az épület egyébként Budapesten van, az egyik belvárosi kerületben; pasztell színű téglák, fekete rácsok és korlátok. Amikor gyerek voltam, mindig szorongva mentem oda, aztán a szorongás oldódott; teljesen azonban soha nem múlt el: a mai napig megmaradt belőle valami, pedig mostanában a falát is meg szoktam érteni, sőt, meg is simogatom.

A múlt héten és ezen a héten is voltam ott: egyszer a távolabbi metrómegállónál szálltam ki, aztán egy héttel később a másiknál, és ahogyan egyre közelebb értem hozzá, mindkét esetben ugyanaz a mély boldogság, de az érzés alján valami egészen halk, finom és simogató szorongás. Érzés talán egy előző életből: megyek haza, mindjárt otthon leszek, és ha hazaérek, becsukjuk az ajtót, és akkor csak mi leszünk, senki más.

Aztán pár évvel a gyerekkor után a mai napig visszatérő álmok: egy régebbi korban elevenedett meg az épület, az álmokban új szárnyai, titkos hátsó bejáratai lettek; alaposan megismertem belülről és építészetileg, megismertem a lakókat, és a jelenben átélt hangulatok és érzések megteltek a múlt hangulataival, érzéseivel. És nemcsak az épület, hanem az egész környék is megjelent és el kezdett élni az álmokban; minden esetben sűrű, nehéz, fajsúlyos álmok, és aztán egész nap ringatózás ebben a hangulatban, utána pedig a vágyakozás: mikor álmodom majd megint ezt, mikor járok majd megint ott?

És hogy ezt miért mesélem el pont itt, és hogy ennek mi köze a zenéhez?

Mert szinte szóról szóra ugyanez az érzés, amikor először hallottam a Brahms balladákat - valahonnan ismerem ezeket, és ugyanaz a nehéz, sűrű és fajsúlyos érzés zenehallgatáskor, mint az álmokban. És ilyenkor ugyanolyan titkos hátsó bejáratai, misztikus új szobái, erkélyei lesznek a balladáknak, mint álmomban az épületnek.

A balladákat is újra és újra meg kell hallgatnom az első találkozás óta, folyamatosan vissza kell térnem hozzájuk; ha hallgatom őket, akkor erre az épületre és a környékre gondolok, ha meg ott járok, akkor szinte mindig a balladák jutnak eszembe.

Azt hiszem, hogy egyetlen zeneszerzőhöz sem fűz olyan régi és mély kötelék, mint Brahmshoz és a zongoradarabjaihoz, és ez is a zenehallgatás egyik legnagyobb élménye.