Ma este hivatalos voltam a Táncszínházba egy gálaestre, elhangzott többek között a Bolero egy tánckoreográfiával. Az est moderátora hosszan vezette fel a produkciót, hosszan beszélt a Boleroról, a hangszerelésről és Ravelről. A program addig halálosan unalmas volt, alig figyeltem, és azt hiszem mások sem figyeltek igazán, de az orgazmus szóra mindenki felkapta a fejét: valami olyasmit mondott, hogy a Boleroval vizuális orgazmus élhető át. (Igaza volt: orgazmus közeli élmény volt az előadás - hogy a zene vagy az előadás miatt, azt hiszem, hogy teljesen mindegy.)

Egyszer egy zenésszel készített interjúban olvastam, hogy Mahlert játszani olyan, mint az orgazmust soha el nem érni: már majdnem ott van, már minden nagyon magasan van, minden ki van feszítve, mint a harci dob, és akkor hirtelen az egész kezdődik újra a legelejéről.

Ravel nem ilyen: de hogyan is lehetne egy érzéki büdös kurva olyan, mint egy megfáradt arcú, finom vonású, neurotikus terapeuta?

Ma elolvastam a figaro.postr.hu írását Jevgenyij Koroljov MÜPA-beli Goldberg-variációk koncertjéről, és egészen kedvet kaptam, hogy megírjam a saját élménybeszámolómat. Lassan két hét telt már el a hangverseny óta: az előadás utáni első napokban még túl éles és friss volt az élmény, most meg már lassan kezdene kikopni, úgyhogy éppen a legjobbkor jött a bejegyzés.

Amikor idén meghallgattam Ligeti György zongoraversenyét a Millenárison, akkor ezt írtam: "(...) a koncerteken mindig olyan műveket 'kapunk', amelyek választ adnak egy éppen aktuális élethelyzetre." A Goldberg-variációk egész érdekesen ad választ: olyan, mint a Camino; a hallgató figyelmét sem a műről, sem az adott élethelyzetről nem engedi letérni - a Goldberg-csillagkép alatt mindkettőt végig kell járni.

Ezen a november 7-ei estén valami hasonló történt: nyolcvanöt perc tömény zenei és lelki séta a csillagkép alatt - nem is tudom, hogy a Goldberg-variációk inkább lelki vagy zenei élmény? Aztán az előadás végén taps, az előadó többszöri visszatérése, egyre erősödő taps a visszatérésekkor, és a nagy kérdés: vajon lesz-e ráadás, és ha igen, akkor mi?

És végül lett ráadás: Változatok a Hull a pelyhes fehér hó témájára. A levezető kocogás, a nyújtás és a légzőgyakorlat - "az elmélyült, különlegesen intellektuális zenész" (az idézet forrása a MÜPA magazin) számomra legnagyobb spirituális "húzása" ezen az estén.

A héten elmeséltem a Ny-nak az egyik hozzászólást: Beethoven szimfóniái gyerekdalok a Brahms szimfóniákhoz képest. A Ny. csak nevetett, és azt mondta, hogy szerinte nem egészen, és hogy a Beethoven szimfóniák mind nagyon magasan vannak, valahol ott az Istennél. Tegnap és ma meghallgattam, meghallgattuk a másodikat, a negyediket, a hatodikat, a hetediket és a nyolcadikat. (Tényleg nagyon magasan vannak, tényleg egészen ott valahol az Istennél...)

Aztán most este megnéztem a fidelio.hu-n a mai évfordulókat: 1875-ben november 18-án mutatták be Bécsben Brahms c-moll zongoranégyesét. És itt van ez a harmadik tétel - 14:10-nél -, és ez mindent visz ezen a borongós, ködös brahmsi napon...

Az utcánk tele van brahmsi házakkal, így maga az utca is nyugodtan nevezhető brahmsinak, de talán az egész környék is. A lépcső, amely Budapest egyik központi terére vezet le, mindenképpen, és az az utca is, amelyben a lépcső folytatódik: jobb és baloldalt szintén brahmsi házak. Minden reggel itt sétálok le, Brahmsra gondolok, elképzelem Őt a házakban: kertekben, szobákban, teraszokon és arra gondolok, hogy este biztosan fogok majd Brahmsot hallgatni. És ez napok óta így is van: minden este valamelyik szimfóniája - ez ennek az ősznek a legnagyobb zenei élménye: esténként lefekvés előtt Brahms.

***

Az egyik szomszédasszonyom is nagy Brahms rajongó: a MÁV Zenekarban volt fúvós, olykor együtt hallgatjuk az I. szimfóniát, és ilyenkor mindig elmondja:"... Te nem is tudod azt, hogy milyen érzés egy ilyenben benne ülni..."

Sokkal jobban szereti a Brahms szimfóniákat, mint a Beethoven által írottakat...

***

Arra gondoltam, hogy felrakom a blogra az összes szimfóniát: annyi szó esett már arról a bizonyos brahmsi emlékműről, katedrálisól, hogy ezek egyszerűen nem hiányozhatnak belőle.

Hátha más is ilyen tömény dózisban vágyik a brahmsi melankóliára...

***

Az I. szimfónia:

A II. szimfónia:

A III. szimfónia:

A IV. szimfónia:

A hosszú hétvégén valamelyik este eszembe jutott, hogy egyszer egy vasárnap délután - egy brahmsi vasárnap délután - betévedtem a Dob utcai Concerto lemezboltba. Semmit nem akartam venni, csak szét szerettem volna nézni, viszont a mai napig bánom, hogy nem vettem meg azt a CD-t, ami akkor az üzletben szólt: Dvořák zongoradarabok.

A YouTube-on ezt a videót találtam ebben a témakörben - nem tudom, hogy ezeket hallottam-e akkor és ott, mindenesetre jobbra emlékeztem - bár a zenehallgatás nagyon hangulat-függő, és azért a VII. kerültnek az a része olyan erőteljes kisugárzású, ami egy zenei élményt is nagyban befolyásol...

Aztán valahogyan eljutottam ide - van hegedű-zongora változat is, de nekem sokkal jobban tetszik a cselló-zongora változat:

És egészen jó volt a sok nehéz és melankolikus Brahms után Dvořákot hallgatni; nekem Dvořák Brahms inverze: egyszerűen nem tud szomorú lenni. Még ha szomorkás és lemondó is kicsit, akkor sem szomorú.

Aztán a nap végén persze, hogy meghallgattam Brahms negyedik szimfóniáját; a brahmsi melankólia nagyon nagy mákony...