Az előző rész folytatása:

Sosincs olyan csönd ott fönt, mint mikor Bach előadása véget ér; és ez most különösen igaz, hiszen ma a Goldberg-variációkat játszotta. Egészen más most ez a csönd, mint amit ismernek már - akár más Bach művek, akár a saját darabjaik után; ez a csönd egyszerre nehéz és könnyű, ennek a csöndnek súlya, térfogata, színe és ereje van.

Ebben a csöndben benne van mindannyiuk hallgatása - egyetlen más koncertet sem hallgat meg mindenki, valaki biztosan hiányzik. Ez a csönd tisztít és gyógyít: Muszorgszkij pár napig nem iszik majd, Brahms lelkében sem sajog úgy Clara; ez a csönd az önvizsgálatra hív: Karajan magángépe még jó darabig pihen.

Ettől a csöndtől megtisztul a csillagok fénye, más színt kapnak a bolygók, egy picit minden megmozdul: ilyen csillagzat alatt, ilyen bolygó-álláskor jó születni, és ilyenkor könnyű a léleknek elválni a testtől.

Bach pedig azon a messzi bolygón komótosan elpakol: akkurátusan összerendezi a kottákat, gondosan összecsukja a Glenn Gouldtól kapott székét, és aztán észrevétlenül tűnik el a bolygó belseje felé: Ő ilyenkor a legteljesebb egyedüllétre vágyik, és ilyenkor aztán főleg nem szeret mutatkozni...

Mindennapi klasszikusok Égi mesék, első rész: http://klasszikusok.blog.hu/2012/10/23/egy_nap_szkrjabinnal

Második rész: http://klasszikusok.blog.hu/2012/11/01/brahms_szkrjabin_es_muszorgszkij_mozartot_hallgat

Harmadik rész: http://klasszikusok.blog.hu/2012/11/01/bach_goldberg-variaciok

"...az égbe bál van, minden este bál van..." (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

Az égben igazán akkor van bál, amikor Bach ad koncertet. Erre az alkalomra mindenki kiül a saját bolygójára vagy egy csillagra, és ezen az estén mindenki a legszebb ruháját veszi fel. Muszorgszkij egy nappal korábban már semmit nem iszik, Mozart és Gulda is abbahagyja a négykezest azon a bizonyos rózsaszín felhőn, Csajkovszkij pedig úgy dönt, hogy ráér később válaszolni Meckné levelére. Bernstein erre és az ezt megelőző napra nem vállal tévéfelvételt, Karajan magángépe is pihen, és tapintatosan taxival sem viteti magát sehová... Brahms és Szkrjabin is egész ünnepélyesen üldögélnek a padon.

Mindenki kint ül tehát a bolygóján vagy egy csillagon a legszebb ruhájában, és már órákkal a koncert előtt arra a messzi bolygóra tekintgetnek, amely minden más bolygótól és csillagtól egyforma távolságra van. Ma különösen izgatott a hallgatóság, úgy hírlik, hogy Bach a Goldberg-variációkat fogja játszani. A messzi bolygó minden egyes rezdülését, fényét titokzatosnak és misztikusnak látják: várnak, mindenki minden idegszálával vár.

Aztán egyszer csak feltűnik egy sziluett, szigorú, feszes léptekkel a zongorához megy, leül, és belekezd:

"Wolferl két kalapácsot kért és először egészen halkan, majd mind merészebben kezdte kongatni az aranyosra fényesített kancsító mozsarakat. Mint valami bolondos vadméh vagy lihegő pillangó ugrált, táncolt, futkosott a harangok között. Miközben kinyújtott bal karjával egy doromboló, mélyhangú 'giling-galang'-ot ébresztgetett, még messzebbre nyújtott jobb karjával harkályként kopácsolt egy szemtelen csengettyűn. Közben folyton járt a szája. Hol a harangokkal tárgyalt, becézte, dorgálta őket - hol meg a kovácslegényeknek mesélt tréfás történekeket." (Szentkuthy Miklós: Divertimento)

Ez a részlet jutott eszembe szerda este, amikor a MÜPÁ-ban az NFZ koncertjén Mozart B-dúr zongoraversenyét hallgattam Christian Zacharias szólójával. Meg a hárommal ezelőtti Szkrjabin bejegyzés képe, amikor Szkrjabin és Brahms üldögélnek az égben szótlanul.

Most is ez történik: üldögélnek egy padon, és szótlanul nézik a Földet meg a környező bolygókat, csillagokat. És egyszer csak, nem messze tőlük, feltűnik egy égi sétányon Muszorgszkij: részegen tart haza. Brahms és Szkrjabin egymásra néznek, szótlanul helyet szorítanak, Muszorgszkij fáradtan rogy le melléjük. Most már hárman üldögélnek, és ahogyan együtt várjak az esti koncertet, egyszer csak kialszik a csillagok fénye, a bolygók elsötétednek, és hirtelen ott áll az egyik szélén Mozart, kezében a két kalapáccsal; a Hold fénye csak Rá világít.

Kihúzza magát, meghajol, majd fürgén elkezd ugrálni csillagról csillagra, hirtelen egy bolygón terem, utána vissza egy csillagra, aztán megint egy bolygóra. És ahogyan megüt egy csillagot a kalapáccsal, az rögtön világítani kezd, ha meg egy bolygót, az újra fényes lesz. Ha erősen üti, nagy fényt ad és erősen szól, ha éppen csak megérinti, akkor alig pislákol és egészen halk hangot hallat. A padon ülők nem bírják levenni szemüket a harangjátékról: megilletődötten nézik és hallgatják az előadást - Mozart ma egy zongoraversenyt választott: ez különösen kedves nekik.

A koncert után aztán még sokáig maradnak, hajnalodik már, mikor elindulnak haza. Muszorgszkij az úton zavartan turkál a zsebeiben, végre megtalálja az üveget, benne még egy nagy korty: az előző estéről maradt. Már egészen közel van a szájához, már érzi szájában az ízt, tagjaiban a simogatást, amikor hirtelen megszólal benne a zongoraverseny első tétele.

Megáll egy pillanatra, nagyot sóhajt, visszazárja a kupakot, aztán lemondóan és kissé szégyenkezve zsebébe mélyeszti az üveget. És ahogyan sétál haza, elhatározza, hogy Mozartra ezentúl mindig eljön majd; igen, Mozartot ezentúl soha nem hagyja ki...

A Mindennapi klasszikusok oldal egyik régi olvasója, követője az alábbi élménybeszámolót küldte a péntek esti MÜPA koncertről. Fogadjátok sok szeretettel írását!

Szeretem Csajkovszkijt, ezt tudom egy ideje. Nagyon szeretem. A Turkish Presidential Symphony Orchestra MÜPA-beli koncertjén azonban ennél sokkal többre jöttem rá.

Az első tételben a fúvósok játéka olyan volt, mint amikor a harsogó és kemény tél után, egy pillanat alatt megérkezik a tavasz, hirtelen minden virágba borul. Jött az ismerős megnyugtató érzés, amit mindig érzek Csajkovszkijt hallgatva. Aztán a második tételnél rájöttem, hogy miért. Csajkovszkij olyan nekem, mint ha mindig ismertem volna a zenéjét.

Nem azért mert sokat hallgatom, ennél sokkal mélyebbről jövő ismeretség ez. Mintha a részem lenne, a sejtjeimben van. Mintha csecsemőkoromban, mikor sírtam, csak ezzel lehetett volna megvigasztalni. Vagy talán még ennél is régebbi a kapcsolatunk, nem tudom.

Annyi biztos csak, hogy ez a zene én vagyok.

"Brahmsnak ezt a legjelentősebb szimfóniáját annak idején az 'elégikus' jelzővel illették. Bár a szimfónia egyes energikus és friss témái ellentmondanak ennek a jelzőnek, a meghatározás lényegében mégis arról tanúskodik, hogy már a kortársak helyesen vették észre: Brahmsnak ez a szimfóniája - mint általában költészetének túlnyomó része - a túlérett polgári társadalom világának melankolikus, őszi hangulatú kifejezése. (...) Hangvételének lemondó, borongós tónusa, férfiasan tartózkodó lírája, a múltba való menekülése: valóságos leleplezése a haláltáncba kezdő, hamis illúziókban tobzódó kornak." (Tóth Dénes: Hangversenykalauz)

***

Múltkor megkérdezte a tékasztorik.blog.hu gazdája, hogy szerintem mi a boldogság? Elmondtam neki, hogy mit gondolok erről. Például az a boldogság, amikor nagyon fáj és szorít mindenhol, és aztán egyszer csak jön egy gondolat - onnan, ahonnan nem is várnánk: az ember egyetlen pillanat alatt megért valamit, és ahogyan ez végigmegy rajta, elernyednek az izmok, kicsorbulnak a szögek a mellkason és a háton, minden egy nagy sóhajtás. Valami ilyesmi.

Annyival még ki kell egészítenem, hogy szerintem a zene önmagában nem ad boldogságot: képeket, fantáziákat ad, amelyeket aztán hosszú időn át használ a lélek. És talán észre sem vesszük, hogy ezek a képek köszönnek vissza az álmokban, amelyek aztán csak napokkal az álom után szabadítanak fel - talán ezekből  a képekből, fantáziákból is táplálkoznak a nem várt gondolatok.

Nekem Schubert IX. szimfóniájával volt ilyen élményem: hosszú ideig csak ezt hallgattam, és az egyik, a zene által életre hívott kép jelent meg egy álomban - úgy kellett visszafejtenem, és csak jóval később értettem meg az egészet.

***

Érdekes, hogy ez az egész pont egy Brahms szimfóniánál merül fel, talán érdemes ezt a szimfóniát így is hallgatni.

***

Az ősz a legbrahmsibb évszak.