Egy korábbi bejegyzésben már felkerült Dohnányi Változatok egy gyerekdalra című műve a blogra, ezúttal ez kiegészül a BFZ októberi koncertjének műsorfüzetében található ismertetővel. Elvileg egy nappal korábban kellett volna kikerülni, de azért fogadjátok sok szeretettel!

"'A humor barátainak örömére, mások bosszúságára' – ez a felirat áll az 1914 elején, zongorára és zenekarra komponált variációk partitúrájának élén. Valóban, akinek a legparányibb érzéke van a zenében megnyilvánuló tréfához, nem állhatja meg, hogy legalább el ne mosolyodjék Dohnányi legnépszerűbb művének hallatán.

A humor legfőbb forrása a nagyzenekari feldolgozás pompája és a közismert gyermekdal egyszerűsége között feszülő ellentét. A zeneszerző a variáció-komponálásban meglehetős szokatlan módon fordítva gondolkodott: a változatok hamarabb készültek el – legalábbis vázlatosan – mielőtt a témára rátalált volna. Miután végre téma is került a variációkhoz, Dohnányi gyorsan haladt a munkával, hiszen az egyes változatok karakterével kapcsolatban már egészen konkrét elképzelései voltak. Ezekben a karakterekben a mű számos méltatója joggal fedezte fel egyfajta zenei 'Így írtok ti' stílusparódiasorozatát, amely rendre felvonultatja az előző kétszáz év európai zenéjének minden lényeges toposzát.

Nagyszabású, szimfonikus léptékű introdukció nyitja a kompozíciót, mely szinte vészterhes hangulatot áraszt, és Wagner színpadának éjszakai jeleneteit idézi. Az első meglepetés a téma megjelenése, amelynek nevetségesen egyszerű volta csattanóként hat a bombasztikus bevezetés után. Az I. variáció a zongoratechnika oldaláról közelíti meg a témát. A II. variációt a téma két arcának szembeállítása élteti: az első sor harcias kürt-motívummá lényegül át, amelyre könnyed, táncos gesztusokkal felel a zongora. A III. variáció édesbús dallamában a nagy példakép, Brahms maszkját ölti magára a zeneszerző. A IV. változat groteszk, bumfordi jellegét a fagottok és a kontrafagott színei és a tenyeres-talpas ritmika adja. Az V. variáció Dohnányi hangszerelési fantáziájának különleges leleménye: a pedállal összezúgatott zongoraszólam és a hárfa, valamint a harangjáték egy zenélőóra muzsikáját idézi. A VI. változat a fafúvók és a zongora áttört motívumaiból kikevert légies tétel. A VII. variáció a bécsi valcer báli ruhájába öltözteti az egyszerű gyermekdalt: az ironikus felhangokkal kísért keringő forgatagában Mahler vagy Ravel hangvételére is ráismerhetünk. S akárcsak Mahlernél, a keringő után Dohnányinál is megjelenik az induló a VIII. változatban. A IX. variáció suhanó Scherzo Mendelssohn modorában. A sötét moll változatra épül a leghatalmasabb variációs tétel, a X., amely egy passacaglia nyolchangos basszusává tömöríti az eredeti témát, és efelett bontakoztat ki hatalmas variációsort. A zenetörténeti 'tárlatvezetés' a XI. tételben folytatódik, amelyben a gyermekdal koráldallamá magasztosul.

S hogy teljes legyen kép, a szólóhangszer anyaga Liszt zongoraletétjeire emlékeztet. A Finálé játékos fugato, amelyben a szerző megmutatja, hogy a komponálás 'tudós' válfajához is kiválóan ért, csakhogy miközben az ellenpontos trükkökkel bűvészkedik, mindvégig ravasz mosoly ül az arcán. A mű befejezése előtt felbukkan a gyermekdal egyszerű alakja, úgy, ahogyan megismertük."

(Külön nagy köszönet F-nek a támogatásért!)