Pár napja teljesen rácsavarodtam a Requiem-re, igazából semmi mást nem is akarok hallgatni, csak ezt. Még Brahms-ot sem, pedig ma este jön a tekasztorik.blog.hu gazdája azzal a határozott céllal, hogy hallgassunk együtt Brahms-ot.
És a Requiem hallgatása mellett az íráskényszer: mindenképpen írni kell, mindegy, hogy a Requiem-ről, mindegy, hogy a lelkiállapotról, de valamit írni kell. Becsuktam a szememet, de semmi más nem jelent meg, csak egy nagy, feketére mázolt felület - függöny, tűzfal, égbolt, nem is tudom, hogy micsoda.
És az egyik ilyen szembecsukás alkalmával eszembe jutott A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplójából az a rész - 106. oldal a PIKNIK könyvben -, amikor Adrian Mole elhatározza, hogy feketére festi a szobáját: "(...) szeretem ezt a színt." Ez május 24-én történik, május 30-ára el is készül a festéssel: se Bolond Berci sipkája, se a sipkacsengők nem látszanak, hála a több réteg fekete festéknek és a filctollas javításnak. Csak A. M. apja - George - mondja azt, hogy olyan a szoba, mint egy szürrealista lidércnyomás. Nem csoda, hogy A. M. el akart menekülni valahová, ahol se az apja, se az anyja, se Lucas-kukac, se Barry Kent, se a gülüszemű Scruton, se Bert Baxter, se senki, talán csak Pandora.
Néha nagyon jó egyedül lenni teljes sötétben, és hála Istennek Mozartnak nem kell se több nap, se több réteg festék, se filctollas javítás, hogy a teljes sötétséget egyetlen pillanat alatt megteremtse. Különösen Karácsony előtt jó így egyedül lenni: kipihenni az évet, és felkészülni az ünnepekre.
És a Requiem fekete színe sok minden, csak nem szürrealista lidércnyomás.