"Szegény Dzsoni nekikezdett vándorolni, Árnika meg nekikezdett várni. De az a vándorlás nem ízlett ám Szegény Dzsoninak. Nem fütyörészett se vidáman, se szomorúan, egyre csak az járt a fejében, hogy Árnika, Árnika, Árnika."

A sokszor emlegetett Chopin noktürnt is tartalmazó Richter CD párja egy Bach felvételeket tartalmazó lemez:

Ma délelőtt ezt volt kedvem hallgatni, miután félálomban Bachot hallgattam. Aztán jött a Bartókon a Kívánságműsor, benne Richterrel a g-moll Angol szvit: a hétvége legszebb zenei élménye - megint egy spontán zenei élmény, és megint a konyhában, egy halom szennyes edény társaságában.

Ezek a türelem zenéi nekem most: türelemre, kitartásra tanító zenék. Amikor tavaly ősszel meghallgattam Koroljovval a MÜPÁ-ban a Goldberg-variációkat, akkor volt olyan érzésem, hogy a Goldberg-variációk tulajdonképpen egy csillagkép: abban a hatvan percben nem engedett le arról az útról, ahová az első hang után léptem, ahová lépnem kellett.

Ugyanez az érzés most is; és persze a türelemnek sokkal kisebb dolgokban is meg kell nyilatkoznia: a bachi lelkigyakorlat mindenhová elér, mindenhol hat.

Úgy terveztem az őszt, hogy majd lesz sok Schubert, lesz sok Brahms, ezzel szemben most hétvégén és most hétfőn hajnalban lett sok-sok Bach: ezek a türelmesen szigorú és következetes zongoradarabok.

R.-nak

Azt a Richter lemezt hallgattuk a legtöbbet, amelyik ezzel a noktürnnel kezdődik. Olyan ez Richterrel, mint amikor egy férfi egy becéző szóval megsimogat egy nőt, de nem artikulálja túl, csak kiejti úgy, ahogyan van az a szó, se több, se kevesebb, mert a szóban - "Őzike" - benne van minden...

Újabban mindennek rezgése van: embereknek, kapcsolatoknak, találkozásoknak, tárgyaknak, ételeknek, italoknak; nagyon nem szeretem ezt a szót, de el kell ismerni, jobbat még nem találtak ki arra, amit ez kifejez.

Szombaton meghallgattam a BFZ előadásában Dvořák Rekviemjét, aztán kedden szintén a BFZ koncertjén Dvořáktól a zongoraversenyt és a VIII. szimfóniát, bevezetésként két Szláv tánccal, lezárásnak pedig az egyik Legendával. Eddig szinte mindig a második emeleti oldalerkélyen ültem, most először ültem az első emeleten, egy vonalban a színpaddal - egyedül a második koncert első részében ültem hátrébb.

A Rekviem után azt hittem, hogy maga a mű szedett ízekre; persze az is: a mindig aranyszínben ragyogó, nemesen érzelmes Dvořák, aki mindig szabadon engedi közlekedni a fantáziát, most először egy sötét, hideg, és egyirányú folyosóba terelt; totális korlátozás a gondolatok áramlásának - nagy megkönnyebbülés a végén: újra kint a szabad levegőn.

Aztán a VIII. szimfónia alatt ugyanez az az "ízekreszedés": akármennyire is fényes, nemes, és érzékeny a szimfónia, és akármennyivel is "könnyebb", mint a Rekviem, mégis ott lüktetett mind a négy tétel bőröm alatt, a belső szerveimben, a sejtjeimben. A két koncertnek ez volt a legnagyobb élménye: egy emelettel lejjebb, pár sorral előbbre minden más, sokkal intenzívebb, sokkal sűrűbb, a hallgató sokkal inkább részese a hangversenynek.

És most, amikor ezt írom, eszembe jutott: "Akit a mozdony füstje megcsapott"; ezentúl irány az első emeleti oldalerkély rezgése! Mondom, nagyon nem szeretem ezt a rezgés szót, de el kell ismerni, jobbat még nem találtak ki arra, amit ez kifejez...

R.-nak, sok mindenért

A schuberti évszak első hétvégéjét teljes mértékben Schubert uralta. Esküvő szombat délután a C-dúr kvintett lassú tételével, este az esküvő után a Zenei pillanatok és a c-moll szonáta hallgatása az egyik leggyengédebb zenei élményként, másnap délben az autóban egy véletlenül elkapott Halál és a lányka elejétől a végéig egy hosszabb autóúton.

Vasárnap este aztán egy rövid időre megszakadt a schuberti lánc - a Dohány utcai zsinagógában a Zsidó Nyári Fesztivál keretében Rossini Mózes című operájának ősbemutatója, hogy aztán utána megint vissza lehessen térni Schuberthez: ezúttal a c-moll és az A-dúr szonátákhoz.

"Beethovent érteni az élet egyik fő boldogsága." - mondta Liszt. Én mélyen irigylem azokat akik tudnak Schubertet játszani, és akik máshogyan is eligazodnak benne, akik máshogyan is értik. Laikusként egy lombkoronát látok a szonátákban, amely minden szabálytalanságuk, minden kinövésük ellenére mégis szabályos, és egységes. Egyszer egy rosszul látó ismerősömnek az orvos azt tanácsolta, hogy pihentesse a szemét, és nézzen sokáig távolba: valami hasonló élmény a Schubert szonátákat hallgatni, és közben a schuberti lombkoronákat nézni - minden alkalommal egyre közelebbről...

Jövő kedden megint megszakad a schuberti lánc, és megint operával: a MÜPÁ-ban a Boleyn Anna kerül színre Edita Gruberovával. De addig is itt vannak, és utána is itt lesznek a schuberti lombkoronák...

Nyáron sokszor bűntudatom volt, hogy nincsen kedvem Schubert zongoraszonátáit hallgatni. Aztán a legnagyobb kánikulában egyszer csak bekopogtatott a schuberti évszak: a Bartókon egy hétvégi napon dél körül a B-dúr szonáta volt műsoron. Pár nappal később aztán megint a B-dúr szonáta került adásba - még mindig kánikula volt, de a schuberti évszak ismét jelezte, hogy hamarosan megérkezik.

Korábban volt már szó a brahmsi időjárásról és a schuberti térről itt a blogon; a schuberti évszak is hasonló: nem lehet pontos naphoz, dátumhoz kötni, csak érzi az ember, ha megérkezik. Idén nekem ezen a héten kedden jött el: fátyol ült reggel a kerten, és azt éreztem, hogy eljött az idő a zongoraszonáták hallgatásához.

Most úgy képzelem az őszt, hogy lesznek szomorkás és lélektágító séták a VII. kerültben, erdőkben és vidéken - Badacsonyban biztosan; lesz szüret is, lesznek esős napok, esős délutánok, és minden ilyen után Schubert szonátákat, meg Schubert zongoradarabokat fogok hallgatni: mintha egy varázsgömbbe tennénk az összes élményt, a varászgömb meg majd feloldja, szétporlasztja ezeket, és ezt a port permetezi szét a lélek összes titkos zugába...