Nyáron sokszor bűntudatom volt, hogy nincsen kedvem Schubert zongoraszonátáit hallgatni. Aztán a legnagyobb kánikulában egyszer csak bekopogtatott a schuberti évszak: a Bartókon egy hétvégi napon dél körül a B-dúr szonáta volt műsoron. Pár nappal később aztán megint a B-dúr szonáta került adásba - még mindig kánikula volt, de a schuberti évszak ismét jelezte, hogy hamarosan megérkezik.
Korábban volt már szó a brahmsi időjárásról és a schuberti térről itt a blogon; a schuberti évszak is hasonló: nem lehet pontos naphoz, dátumhoz kötni, csak érzi az ember, ha megérkezik. Idén nekem ezen a héten kedden jött el: fátyol ült reggel a kerten, és azt éreztem, hogy eljött az idő a zongoraszonáták hallgatásához.
Most úgy képzelem az őszt, hogy lesznek szomorkás és lélektágító séták a VII. kerültben, erdőkben és vidéken - Badacsonyban biztosan; lesz szüret is, lesznek esős napok, esős délutánok, és minden ilyen után Schubert szonátákat, meg Schubert zongoradarabokat fogok hallgatni: mintha egy varázsgömbbe tennénk az összes élményt, a varászgömb meg majd feloldja, szétporlasztja ezeket, és ezt a port permetezi szét a lélek összes titkos zugába...