Úgy alakult, hogy idén tavasszal többször is találkoztam Vásáry Tamással. A találkozások visszatérő motívuma, hogy Tamás mindig ül valahol. Az első alkalommal az autó hátsó ülésén, aztán egy irodalmi est után a nézőtéren egyedül, majd pár héttel később egy étteremben ülünk együtt. A vacsorán szóba kerül Arturo Benedetti Michelangeli és a Brahms balladák, aztán a vacsora után Tamás megint beül a hátsó ülésre, elvisszük a Gellérthegyre: sétálni indul éjfélkor.

Van azonban egy legemlékezetesebb "ülés", amely egyben életem egyik legemlékezetesebb zenei élménye is: ez április végén történt, egy pénteki napon. Tamásnál voltunk Annával, aki az ősszel megjelenő életrajzi könyv lektora. Tamás most a zongoránál ül; gyakorol, össze-vissza játszik darabokat: Csajkovszkijt, Lisztet, és közben Annát hallgatja, aki a könyv kéziratát olvassa fel neki fejezetről fejezetre. Én a kanapén ülök, dolgozom, de közben hallgatom a zenét és a felolvasást.

Tamás tehát játszik, de figyel Annára is: olykor megáll, kéri, hogy egy részt olvasson el újra, vagy pár szót kicserélne, mondatrészek sorrendjét megváltoztatná vagy egyszerűen csak elismerően szól egy részről. Közben néha feláll, jellegzetes tartásával és járásával kimegy egy újabb kottáért vagy csak hoz és mutat valamit.

Egyszer csak előkerül egy Schubert kotta: a Drei Klavierstücke első vagy második darabja. Én is oda ülök a zongorához, pár napja volt Szokolov koncertje a MÜPÁ-ban, ahol ezt is játszotta. Tamás nem játssza végig a darabot, csak egy részt játszik belőle; a lassú résznél megáll, a kottára mutat, mond valamit, és ránk néz: folyik a könnye.

Így ülünk két-három órát vagy lehet, hogy négyet is ebben a schuberti térben - a Szokolov koncert után fogalmazódott meg bennem a schuberti tér gondolata: "A schuberti téret sem lehet definiálni, csak körülírni és érezni; egyszerre lehet valami nagyon-nagyon távol, és mégis egy karnyújtásra; a schuberti percekben és órákban minden hossz és térfogat képes megváltozni és átalakulni; egyetlen dolog biztos csupán: minden lebeg." Ebben a lebegésben és nagyon különös energiaáramlásban Tamás még eljátssza Brahms Esz-dúr intermezzóját, és pár Brahms keringő részletét, aztán egyszer csak véget ér a délelőtt, hogy utána egy életen át emlékezzünk rá...

***

Drága Tamás, bár már régen találkoztunk, de szeretném, hogy tudd, hogy szinte minden nap gondolok Rád: azt hiszem, hogy nekem a legjobb a közvetlenségedre, a minden allűrtől és póztól mentes lényegedre gondolnom. Köszönöm Neked az összes beszélgetést: Michelangeliről, Klempererről, Brahmsról, Schubertről; köszönöm, hogy játszottál nekem Brahms darabokat, és persze a CD-idet!

Boldog születésnapot, Isten éltessen még nagyon sokáig!

***

Az egyik ajándék CD Vásáry Tamás Schumann CD-je volt, rajta a Gyerekjelenetekkel:

Idézet az egyik napilap mai számából, egy Vásáry interjúból: "Vannak a léleknek régiói, amelyekbe csak a zene világít be. Így érzem én is." Erre a Schubert darabra ez különösen igaz:

Drága Tamás, csak holnap lesz a születésnapod, de nekem mégis írnom kell Neked már ma - persze holnap is fogok. Nincsen nap, hogy ne gondolnék Rád: arra a pár beszélgetésre, meg arra, amikor Schubertet és azt a Brahms intermezzót játszottad, de ezt majd holnap...

Ma csak annyit, hogy a lehűlést, és a lehűléssel a szomorkás estéket Brahms és Schubert hozta: egyikük fogta a felhők egyik végét, a másik a másikat: az estékben benne ez a Schubert dallam; szerintem Te pontosan tudod, hogy mire gondolok. Drága Tamás, akkor holnap folytatjuk...

A spontán zenei élmény a zenehallgatás egyik legnagyobb élménye. Minden előzmény nélkül, váratlanul jön: mosogatás, főzés, reggeli készülődés vagy autóvezetés közben.

Az ismert műnek hirtelen új rétegei, dimenziói nyílnak meg, és a hallgató nagyon megörül ennek: mint amikor a kanyar mögül egyszer csak meglátja a Balatont. Pontosan tudja, hogy mikor, melyik kanyarban, melyik fa után jön, de most mégis más, mint máskor: mert ma mások a fények, máshogyan süt a Nap, más a szél, és más a víz fodrozódása is, és a Balaton első pillantása új hangulatot, új élményt, és új színeket tesz a Balaton-képhez.

Így történt pár napja, amikor az autóban egyszer csak két megbeszélés között a dugóban megszólalt Boccherini csellóversenyének második tétele: így kapott új rétegeket és dimenziókat a csellóverseny és Boccherini.

Tegnap délelőtt Klemperer felvételeit hallgattam: Csajkovszkijt, Brucknert és Brahmsot. Aztán amikor délután elindultam vásárolni, pont akkor kezdődött a Bartókon az Egy zenemű - több előadó című műsor: ezúttal Bach V. Brandenburgi versenyéről beszélgetett Katona Márta és Mácsai János. (Visszagondolva olyan volt ez a műsor, mintha bevinnénk egy széket egy belvárosi műhelybe, de mielőtt a mesterember megjavítaná, azelőtt áthívja a szomszéd mestert: órákig nézegetik nagyítóval, a fény felé tartva, ilyen szögben, és aztán olyan szögben; mindent elmondanak róla: a szék összes rétegét felfejtik. A szék tulajdonosa egy picit talán türelmetlen, de azért nagy élvezettel hallgatja a legapróbb részletekbe belemenő beszélgetést.)

Ma reggel meg jött Mahler IV. szimfóniája: "Így csak az igazi otthont lehet megénekelni: a körülbelül negyvenéves Mahler végre hazaérkezett." (forrás: mr3-bartok.hu), de azért egész nap itt volt a tegnapi Bartókos élmény az V. Brandenburgi versennyel.

Délután Chagall képek nézegetése, és a hozzá illő zene keresése - végül Ravel Kaddish című műve lett -, hiszen ma Chagall évforduló is van.

Ez történt a hétvégén zeneileg; ma este elmentem sétálni egy kicsit, de mielőtt hazajöttem, átmentem Pestre ahhoz az épülethez, amelyről már írtam egyszer a Brahms balladák kapcsán.

Az ég pont ilyen kék volt ott ma este, mint ezen a képen; az épület gyönyörűen világított az éjszakában, én meg ott ültem előtte hosszan, és talán arra vártam, hogy egyszer csak megjelenik Chagall. De csak azért sem jött: sem az épület tetején nem jelent meg, sem a szomszédos tűzfalon nem mászott fel; az egyik környező erkélyen egy félmeztelen férfi pakolt valamit, de ő sem Chagall volt...

És akkor egyszer csak nagyon mély képek és emlékek jelentek meg: talán egy előző élet mély rétegei és hangulatai; ott álltam az épület előtt, nem tudtam levenni a szememet róla, és azt éreztem, hogy egyre csak áramlik valami. Az áramlásban az épületen túl a hétvége zenéi: a Bartók műsora, az V. Brandenburgi verseny, Mahler és a hazaérkezés, a Chagall képek és a Ravel mű.

És csak jött, és jött ez az áramlás; eleinte jó volt: mindenemet átjárt, de egy ponton túl egyszer csak elkezdett nyomni; nyomta a karomat és a mellkasomat - ideje volt hazaindulni.

A gyerekkoromból őrzök ilyen különös hangulatú estéket; pár év, de talán pár hét múlva ez is ilyen lesz: az este, amikor tintaszínű volt az ég, és Chagall csak azért sem jött el...

Csütörtök este az autóban elcsíptem egy tavalyi hangversenyről Schumann a-moll zongoraversenyének végét, majd jött a koncert második fele: Dvořák VIII. szimfóniája. Az első taktusok után azonnal tudtam, hogyan folytatódik a Mindennapi klasszikusok oldal Égi meséi.

***

Úgy történt, hogy egyszer ott fent egy nagy szélvihar sok fát kidöntött, gallyakat tépett le, egész kerteket forgatott fel. Az eset után tanácskozásra gyűltek össze, hogy megvitassák: hogyan rakják rendbe a kerteket, parkokat, virágágyásokat. Egyszer csak Bach, aki a tanácskozást vezette így szólt Dvořákhoz: "Antonín, Te úgyis úgy szereted a természetet, ezt hadd bízzuk Rád!"

Antonín, aki tényleg szerette a természetet, örömmel fogadta el a felkérést: pár óra gondolkodási időt kért csupán, és napnyugatkorra rendelte vissza a többieket. Pontban a megbeszélt időben megjelent Dvořák, hóna alatt két partitúrával. Először a VIII. szimfóniáját vette kézbe: az egymást követő lapokat addig dörzsölte egymáshoz, amíg a lapokról az összes hangjegy és írás el nem tűnt, és por valamint mag formájában egy nagy edénybe nem hullott. Ezután Dvořák a nagy edénnyel felszállt a magasba, és onnan szórta szét a port és a magokat, minden területre a megfelelő mennyiséget.

Ezután Dvořák visszatért a többiekhez, kézbe vette a másik partitúrát - ez a d-moll Szerenád fúvósokra volt -, és ugyanazt csinálta a lapokkal, mint az előbb. A kottákból ezúttal is eltűnt az összes hangjegy és írás, de most nem mag és por, hanem víz került a nagy edénybe. Dvořák ismét felszállt, és nagy gonddal megöntözött fentről mindent.

És ahogyan a víz földet ért, és életet adott a magoknak és a pornak, úgy kezdett el kinőni a fű, úgy kezdtek növekedni a fák, bokrok és virágok. Hosszú percekig nézték ezt, Mozart szeméből még a könny is kicsordult... Dvořák leereszkedett a levegőből, és egyetlen pillanat alatt köddé vált egy fa mögött: Ő már reggeli sétájára készült az újjászületett kertekben, erdőkben....