Újabban mindennek rezgése van: embereknek, kapcsolatoknak, találkozásoknak, tárgyaknak, ételeknek, italoknak; nagyon nem szeretem ezt a szót, de el kell ismerni, jobbat még nem találtak ki arra, amit ez kifejez.

Szombaton meghallgattam a BFZ előadásában Dvořák Rekviemjét, aztán kedden szintén a BFZ koncertjén Dvořáktól a zongoraversenyt és a VIII. szimfóniát, bevezetésként két Szláv tánccal, lezárásnak pedig az egyik Legendával. Eddig szinte mindig a második emeleti oldalerkélyen ültem, most először ültem az első emeleten, egy vonalban a színpaddal - egyedül a második koncert első részében ültem hátrébb.

A Rekviem után azt hittem, hogy maga a mű szedett ízekre; persze az is: a mindig aranyszínben ragyogó, nemesen érzelmes Dvořák, aki mindig szabadon engedi közlekedni a fantáziát, most először egy sötét, hideg, és egyirányú folyosóba terelt; totális korlátozás a gondolatok áramlásának - nagy megkönnyebbülés a végén: újra kint a szabad levegőn.

Aztán a VIII. szimfónia alatt ugyanez az az "ízekreszedés": akármennyire is fényes, nemes, és érzékeny a szimfónia, és akármennyivel is "könnyebb", mint a Rekviem, mégis ott lüktetett mind a négy tétel bőröm alatt, a belső szerveimben, a sejtjeimben. A két koncertnek ez volt a legnagyobb élménye: egy emelettel lejjebb, pár sorral előbbre minden más, sokkal intenzívebb, sokkal sűrűbb, a hallgató sokkal inkább részese a hangversenynek.

És most, amikor ezt írom, eszembe jutott: "Akit a mozdony füstje megcsapott"; ezentúl irány az első emeleti oldalerkély rezgése! Mondom, nagyon nem szeretem ezt a rezgés szót, de el kell ismerni, jobbat még nem találtak ki arra, amit ez kifejez...