Ma reggel egy Földes Andor felvétel került ki a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára, majd pár óra múlva email érkezett tnsnames.ora-tól az alábbi bejegyzéssel. A bloggazda természetesen helyt ad az írásnak:
Nagy művészi és társasági esemény lehetett az alábbiakban bemutatott hangverseny. Az Országos Filharmónia Műsorfüzet rögtön az első lapokon, hatalmas terjedelemben készíti fel a koncert közönséget:
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Zeneakadémia-nagyterem
1968. február 26-án, hétfő este 1/2 8-kor
Karácsonyi bérlet, 5.
Vezényel: Vaszy Viktor
Közreműködik: Földes Andor (zongora)
Járdányi Pál: Vivente e Moriente
Mozart: C-dúr zongoraverseny, K. 467.
--szünet--
Bartók: Rapszódia, zongorára és zenekarra, Op.1
Richard Strauss: Halál és megdicsőülés
Földes Andor magyar származású, világhírű zongoraművész 1913-ban született Budapesten. Mint csodagyerek mutatkozott be a nyilvánosság előtt hét éves korában egy Mozart-zongoraverseny előadásával. A Zeneakadémián Dohnányi növendéke volt. Nemzetközi pályafutását Liszt-verseny díjnyerteseként kezdte el. Első tengerentúli hangversenykörútját 1939-ben tette, majd New Yorkban telepedett le. Az elmúlt húsz esztendőben (1968-at írunk!) Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Távol-Keleten hangversenyezett. Ő mutatta be New Yorkban, Buenos Airesben, Tokióban, Cape Townban és Sydneyben Bartók II. zongoraversenyét. Zongoristák kézikönyve című írása magyaron kívül 12 nyugati nyelven és japánul is megjelent. Az utóbbi években Svájcban él.
A Szerző megjegyzése: Érdekesség, hogy arról a bizonyos 1932-es Liszt-versenyről hosszú és részletes cikk-sorozatban édesapám számolt be a Pesti Hírlap hasábjain. A nagy döntő zsűrijébe legnagyobb néve Alfred Cortot volt, amúgy a zsűri nagyobbrészt külföldi volt, nem véletlen tán az sem, hogy a külföldi lapok is kiterjedten foglalkoztak a versennyel.
A versenyt 8000 pengős fődíjjal (amikor "havi 200 fixszel az ember vígan viccel" Fischer Annie (!) nyerte egyébként, a második egy orosz(?) zongorista lett (Mykyscha Täras), a harmadik pedig Kentner Lajos. Földes Andor megosztott 4. helyen végzett Kováts István, Perin Ida (francia) és Pitini Giuseppa (olasz) pianista társaságában.
A "csak" oklevéllel jutalmazott döntős mezőnyrészben olyan érdekes nevek is akadnak, mint Petri Endre (Egon Petri), vagy Károlyi Gyula (Julian von Karolyi).
Járdányi Pál: Vivente e Moriente
Járdányi Pál (1920-1966) egyik utolsó, 1965-ben bemutatott zenekari opuszának címlapján ez a mindent megmagyarázó ajánlás áll: "In memoriam matris carissimae", "Drága édesanyám emlékének"; a kompozíció keltezése egybeesik a zeneszerző anyjának halála napjával.
Mindez megadja a mű gondolati, érzelmi mondanivalóját is: "Vivente e Moriente", az édesanya kettős portréja a mű, az élő emberé, és az elhunyté. Az első tétel a tevékeny, a tettekben élő ember képmása, a második pedig a fájdalom, a gyász siratója. Az első, gyors tétel szabályos felépítésű szimfonikus allegro. Két témára épülő szerkezet, mindkét témában igen jellegzetes ritmikus tulajdonságokkal. A főtémát a pontozott, a második témát a triolás ritmus jellemzi. Az első gondolat erőteljes, a második lírikus. A tétel kidolgozási részében a témák egyszerre egymást ellenpontozva is megjelennek, a főtémából fugató is alakul. - A lassú második tétel dallamanyaga, egyivású , tulajdonképpen egyetlen nagy lamento az egész tétel. Közben-közben néha drámaivá válik a zeneanyag, a magyar népdalok siratótípusának formuláit segítségül véve. A lamento jelleget még inkább aláhúzza az exponált helyeken fellépő gyászinduló-ritmus.
Várnai Péter
A Szerző megjegyzése: Járdányi Pálnéval együttnyaraltam kölyökként, a Zenei Alap szigligeti üdülőjében, egyik nyáron. Rendkívül impulzív, impresszív asszony volt, elképesztően nagy műveltséggel, fenomenális humorral. Máig emlékszem, hogy egy idős hölggyel csúnyán-furcsa konfliktusba kerültem (ezt nincs lelkierőm részletezni). A poén az volt, hogy meglepő módon nekem volt "igazam", és máig emlékszem, ahogy Járdányiné kiállt mellettem.
Mozart: C-Dúr zongoraverseny, K. 467.
Mozart négy zongoraversenyt írt C-Dúrban. Az első 1776 tavaszán készült el (K. 246.), az utolsó tíz évvel később, 1786 decemberében (K. 503.). A műsoron lévő C-Dúr versenyművet (K. 467.), Mozart saját feljegyzése szerint, 1785 februárjában írta. Egy hónappal előbb fejezte be azt a hat vonósnégyest, amelynek Haydnnak szóló ajánlása nyíltan utal a Mozart stílusában ez idő tájt bekövetkezett stílusfordulóra, a szonáta- és a szimfónia-forma új, érettebb és mélyebb értelmezésére. A zongoraversenyek is magukon viselik az új eredményeket; az egymásután írott d-moll (K. 466.) és C-Dúr versenymű (K. 467.) ebben a műfajban is szakít a társasági hanggal, a megszokott pódium-virtuózitás hagyományával; elmélyültebb, formában is erősebben koncentrált, mint elődei. Mozart minden műfajban és minden formában kerülte az ötletek ismétlését, állandóan új megoldásokra törekedett. Különösen a zongoraversenyek mutatnak e tekintetben gazdag változatosságot, itt nem találunk sablonokat, a formai megoldások, ha az alapvázban hasonlóak is, részleteikben mindig nyújtanak valamit, ami egyszeri.
A C-dúr versenymű formai váza hagyományos; a háromtételesség, az első tétel szonátaszerkezete, a lassú tétel dalformája, a zárótétel rondószelleme. Az első tételben (Allegro maestoso) feltűnik a témagazdagság, Mozart mintha gondtalanul szórná dallamait. De a melodikus bőség szigorúan koncentrált formában talál fogódzóra. A zenekari bevezetés után "habozva" kezd új témával a szólóhangszer, és új dallamot hoz a melléktéma helyén is; a visszatérésig a zenekari és a szólóhangszeren megszólaló témaanyag elválik egymástól. A repríz változást hoz: összefogja a két réteget. A zongorán felhangzó zenekari főtéma és az azonnal hozzákapcsolódó szóló-melléktéma szintézissel ér fel. - Ehhez a versenyműhöz írott Mozart-kadencia nem maradt fenn.
A második tétel (Andante), mint mind a három másik C-dúr koncertben, itt is F-dúr hangnemű. Mozart andantéi közül egyike a legszebbeknek. Egyetlen, hangszerre írott ének; a zongora kantábilis témáját a hangfogóval árnyalt vonóskar és a fafúvók és kürtök harmóniái varázsos színnel veszik körül. A zárótétel (Allegro vivace assai) hangulatát életörömtől, jókedvtől duzzadó fürge témák jellemzik. Az egész versenymű összeforrottságát erősítik a szélső tételek rokon motívumai és a forma hasonló hangnemi útja. A dúr-jelleg, a témagazdagság, a hangszer briliáns kezelése játékos és inkább lírai, mint drámai jelleget ad a C-dúr versenyműnek. De a felépítés, a témák kidolgozásának koncepciója, a koncentráció, a d-moll versenymű méltó párjává avatja.
Kroó György
A Szerző megjegyzése: Kroó Györgyről mindig meleg szavakkal beszéltek nekem a szüleim. Vele sajnos nem találkoztam személyesen (vagy legalábbis nem tudok róla): írásait viszont mindig nagyon becsültem, a legjobbak között tartom számon. Maga a K467-es Mozart-zongorverseny a legnépszerűbbek közül való, köztudomásúan egy azonos című filmben is felhasznált második tétele miatt kapta az 'Elvira Madigan' becenevet.
Bartók: Rapszódia, Op.1.
Bármelyik zeneszerző műjegyzékét nézzük, a gyermek- és ifjúkori lajstromozatlan művek után az 1-es opuszjelzéssel ellátott alkotás a művész pályafutásban sajátosan jelentékeny helyet kap. Bartók 1-es opusza, amelyet első megfogalmazásában szólózongorára komponált 1904 novemberében, két jelentékenyebb művészi jellemvonását tárja a világ elé a zene nyelvén: Liszt munkásságát kiinduló állomásnak tekintve (amire nemcsak a cím, hanem a cigányos témamag is utal) kívánja továbbfejleszteni harmóniavilágát, tonális dallamainak igen nagy részében a népies műdalok dekadenciáján minél gyorsabban túljutva a magyar népzene, a magyar parasztdal végtelenül gazdag melodikájával él. Denija Dillének a jelenleg hazánkban élő kiváló belga Bartók-kutatónak véleménye szerint a Rapszódia első, egyetlen "lassú"-ból álló változatát, amelyet Gruberné Sándor Emmának, a későbbi Kodály Zoltánnénak dedikált, nem sokkal később meghangszerelte, akárcsak az "Allegro vivo"-tempójú "Friss"-sel kiegészített verziót, mivel azonban ezt 1905 nyarán Párizsban a Rubinstein zeneszerzői és zongoristaversenyen kívánta bemutatni, azért akárcsak az 1938-ban írt Contrasts-triót, ezt a művet is egy "Allegretto"-tempójú középrésszel egészítette ki, háromtételes művé. A teljesség kedvéért megemlítjük, hogy a méltatlan párizsi fogadtatás után a rapszódiához még egy bevezető szakaszt is írt Bartók, ezt a végleges változatot 1909-ben mutatta be.
Virány Gábor
A Szerző megjegyzése: 1981-ben máig emlékezetes módon láttam a premier hetében, (1974-ben bezárt, 1978-ra felújított: bár én a régit jobban szerettem) Szikra moziban "A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon" c. Jancsó-filmet. Mire nem képes a fiatalság: annó kifejezetten szerettem az Allegro Barbarót, utána a Magyar rapszódiát ugyan már jóval kevésbé bírtam követni, de kíváncsian néztem meg ezt az akkori legújabb filmet is. Ez volt az utolsó film, amit még bírtam valamennyire értelmezni Jancsótól és elmondható szívesen is néztem meg, de már éreztem, hogy soha több Jancsó filmet nem fogok megnézni, elválnak útjaink. Emlékszem kb. 15-en voltunk a moziban, és Bartók Kontrasztok volt a nagyfilm előtti kisfilm (Bartók-centenárium jegyében).
Emlékszem arra is, hogy tisztán éreztem, jelentős esemény csomópontjában vagyok, hiszen ilyen "árukapcsolás" igen meredeknek tűnik, pláne ismerve a Bartók darab igen komoly nehézségét, elvontságát. A kisfilm végére tapintani lehetett a közönség izgága fészkelődését - leghangosabban azokét, akik már nagyon várták a pucér hölgyeket a filmvásznon ;), miközben én nagyon élveztem az extra-bónusz csemegét. :o)))
Richard Strauss: Halál és megdicsőülés, Op. 24.
Richard Strauss (1864-1949) súlyos betegségből felgyógyulva, 1889-ben írta "Halál és megdicsőülés" c. szimfonikus költeményét; 1890. június 21-én mutatták be Eisenachban a szerző vezényletével. Alexander Ritter versét, amely a mű programatikus tartalmát önti költői formába, Strauss utólag nyomatta a már kész partitúra elé.
A bevezetés (Largo) fojtott hangú, tompán lüktető akkordjaiból hárfakíséret felett gyönyörű dallam csendül meg a magasban és végigszövi a bevezetést. Az Allegro molto agitato-részben szabadon alakított szonáta-forma keretei bontakoznak ki. A tejes zenekarban felzúgó főtémát zaklatott ritmusok kísérik; zseniális hangszerelésben érzékelteti Strauss a lázas beteg tépett lelkét, rettenetes kínjait, gyötrelmét, halálos vízióját.
A szenvedő emberben feltámadnak az emlékek; szerelem, életöröm, ifjúság...
Enyhül a fájdalom, a szenvedések vihara elcsendesedik; a vonósok figurációja felett nyugodt lírai dallam szólal meg (melléktéma), majd az eddigi gondolatok sűrítésével kidolgozás következik. (Ebbe már beépíti a szerző a megtisztulás, a kínoktól való megszabadulás felfelétörő széles témáját, amely végül a kódában bontakozik teljes szépségében.)
A rövidre fogott visszatérés után - amelyben utolsó, elkeseredett, drámai haláltusát vív a beteg - hatalmas kóda koronázza meg a művet. A halál megváltotta a szenvedőt. A széles, ünnepélyes kóda fenséges megtisztulást, "megdicsőülést" ábrázol.
Nagy István
