A konzervatívokhoz hasonlóan a koncertszervezőknek is komoly fejtörést jelentett Gulda, ugyanis nagyon határozottan visszautasította, hogy fellépéseihez előre rögzített programot adjon: "Nem hagyom, hogy sarokba szorítsanak. Én a közönségnek játszom, és hogy mit, abban nagyban befolyásol a közönség visszajelzése."
Egyszer Arturo Benedetti-Michelangeli helyett lépett fel a Bécsi Zeneakadémián, ahol is a koncert második részében improvizálni kezdett. Ez finoman szólva nem vágott egybe Michelangeli rajongóinak az ízlésével: a hallgatóság fele tiltakozásul elhagyta a termet. Ez Guldát cseppet sem zavarta; úgy fejezte be az előadást, ahogyan szerette volna. Az kijelentést azonban, miszerint kiszámíthatatlan, arcátlan sértésnek vette: "Pontosságom és megbízhatóságom igazán tiszteletreméltó, sőt, már-már a vaskalapos pedantéria határát súrolja."
Miután Gulda hátat fordított Bachnak, Mozartnak, Beethovennek és a "klasszikus" koncerttermeknek, valamint figyelmét a jazz és könnyedebb műfajok felé fordította, sokan úgy gondolták, hogy a különc muzsikus "zenei percei" meg vannak számlálva. Csalatkozniuk kellett, ugyanis Gulda 1981-ben visszatért a "klasszikus" koncerttermekbe Mozart szonátáival. Párizsi, müncheni és milánói fellépései a zenetörténet egyik legnagyobb visszatérését jelentették. A bejegyzés írásához használt forrás szerint Gulda ezeken a koncerteken valósággal szárnyalt: a jazz zenész szabad szelleme és a klasszikus gyökerek tökéletes elegyet alkottak.
A YouTube-on megtaláltam egy 1981-es müncheni felvételt, amelyen Mozart F-dúr szonátáját - mindhárom tételt - adja elő:
A felvételről döntse el mindenki, hogy milyen, Gulda valóban szárnyal-e, én csupán egyetlen véleményt szeretnék idézni a sorozat első részében idézet CD ismertetőjéből: bizonyos Hang Weigl "nem véletlenül nevezte Friedrich Guldát a huszadik század egyik legnagyobb virtuózának".
Kapcsolódó linkek:
Friedrich Gulda élete - 1. rész
