Azt hiszem, hogy most hallgatom ötödször vagy hatodszor egymás után.

Nemrég megvettem a MÜPA CD boltjában a teljes WTC-t Giesekinggel. Az eladó hölgy a fizetésnél kicsit dacosan, önérzetesen és nagyon magabiztosan csak ennyit mondott: "Sírni fog, meglátja, sírni fog..."

Most indítottam el hetedszer.

Sztálin egyszer felhívta a rádiót, és megkérdezte, hogy megvan-e az a felvétel lemezen, amelyet előző este hallott: Marija Jugyina Mozart 23. zongoraversenyét játszotta. Élő hangverseny közvetítés volt, ennek ellenére azt felelték: természetesen megvan a felvétel lemezen.

Sztálin a dácsájába kérette a lemezt, mire a rádió vezetői behívták Jugyinát és egy zenekart, hogy éjszaka megcsinálják a lemezt. A karmester reszketett a félelemtől: hazaküldték. A második szintén reszketett, végül a harmadikkal sikerült befejezni a zongoraversenyt.

"Mindenki reszketett a rémülettől, kivéve Jugyinát. De ő egyedi eset volt, számára az óceán csak térdig ért. (...) 

Jugyina nem sokkal később kapott egy borítékot húszezer rubellel. Azt mondták neki, Sztálin egyenes parancsára jött. Jugyina pedig írt neki egy levelet. Erről a levélről tőle magától tudok. A történet persze valószínűtlennek tűnik, és bár Jugyinának sok bogara volt, annyi bizonyos, hogy sohasem hazudott. Egyszóval biztos vagyok benne, hogy a története igaz. Jugyina valami ilyesmit írt a levélben: 'Köszönöm önnek, Joszif Visszationovics, a segítségét. Éjjel-nappal imádkozni fogok Önért, és kérem az Urat, bocsássa meg a nép és az ország ellen elkövetett nagy vétkeit. Az úr irgalmas, és megbocsát majd. A pénzt az egyháznak adtam, amelyhez tartozom.'

És Jugyina elküldte ezt az öngyilkos levelet Sztálinnak. Ő elolvasta, és nem szólt egy szót sem. Természetesen előkészítették a parancsot Jugyina letartoztatására, és Sztálinnak egyetlen szemvillanása elég lett volna ahhoz, hogy megsemmisítsék. De Sztálin hallgatott, és csendben félretette a levelet. Jugyinának nem esett bántódása. Azt mondják, az ő Mozart-lemeze volt ott a lemezjátszón akkor, amikor a vezért és tanítót holtan találták a dácsájában. Ez volt az utolsó, amit hallgatott."

Eddig az idézet, a YouTube-on elérhető Jugyinával ez a bizonyos 23., A-dúr zongoraverseny. Az első tétel:

A második tétel:

És végül a harmadik tétel:

A bejegyzés születésének története: tegnap este böngésztem a wikipediát, hogy milyen zenei eseménynek, születésnek, halálozásnak lesz ma - 02-15-én - évfordulója. Így találtam meg: 1857-ben a mai napon halt meg Mihail Ivanovics Glinka.

A YouTube-on kifejezetten zongoradarabokra kerestem rá - bevallom, nem nagyon ismerem Glinkát. Ez volt az egyik első találat:

Amiért ezt a darabot ide a blogra teszem fel, és nem csak a Facebook oldalra, annak több oka is van:

1, olykor talán hajlamosak vagyunk a jól megszokott Bach, Beethoven, Mozart, Chopin, Schumann, Brahms, Debussy - és még lehetne sorolni - pontok között mozogni, holott ilyen gyöngyszemeket lehet fellelni.

2, egy félig orosz kollégám Anyukája az alábbiakat derítette ki a darabról:

A keletkezés éve: 1839 - eddig én is eljutottam. Az Elválás/Búcsú noktürn Glinka egy rövid műve, melyet előszeretettel tanítanak zeneiskolákban fülbemászó, de mégsem bonyolult szerkezete miatt. Megírásának története nem teljesen egyértelmű, egyes információk szerint a nővéreinek (Elizaveta Ivanovna Glinka és Ljudmila Ivanovna Sesztakova) és unokatestvérének (Olga Vasziljevna Sesztakova) ajánlotta a művet, más források szerint pedig annak a nővérének írta (Eliszaveta Ivanovna Glinkának), aki süketnéma unokatestvérével (Szobolevszkij) élt együtt Szentpéterváron.

Nagy köszönet az Anyukának, ha esetleg Ti többet vagy mást tudtok, legyetek szívesek és osszátok meg!

A blog történetében született már korábban is olyan bejegyzés amely egy Csáth Géza idézet volt Wagnerről és Schumannról. Ez most a második. És hogy Wagner évfordulón miért kerül szóba Schumann? Mert minden alkalmat meg kell ragadni, amely Schumann lírájával foglalkozik, illetve mert végigolvasva Csáth Géza zeneszerző portréit, nekem úgy tűnik, hogy Schumannt különösen szerette.

"Schumann munkái közül a C-dúr zongora-fantaziáját szeretem a legjobban. A tavasznak, az ifjúságnak, az életkedvnek felséges tomboló himnusza ez. Invenció-lavina, konstrukciótökély. Erő, bátorság, ellágyulás, szerelem: mindaz, ami egy fiatal férfi kedélyét foglalkoztatja. Számomra ez a fantázia képviseli leginkább Schumannt.

Ez az életöröm, ez a tombolás; és a másik véglet - a pusztulás komor sejtelmei: az a két kis zongoradarab, amelynek Winterszeit a közös címe. Ezek az öregségről beszélnek, a hóról, ami a sírdombokat födi, arról az időről, amikor már nem leszünk. Ez a két apróság a maga különleges egyszerűségében megrázóbb, tragikusabb, mint akár az Eroica gyászindulója, akár a Siegfried halotti marsa. Egy hangulatember, egy zseni filozófiája az elmúlásról; könnyed, könnytelen és a mélyről jövő.

Ezekben a kompozíciókban érzem legközelebb hozzám Schumannt és persze - éppen ezért - ezekben tudom leginkább vizsgálni, megcsodálni az ő művészetének természetét." (Csáth Géza: Schumann)

És akkor az idézett zenék: A C-dúr fantázia elérhető egy korábbi bejegyzésben, a Winterszeit I.: 

Winterszeit II.:

A Wagner darab:

Róla így ír Csáth Géza: "A német muzsika fénykorát három nagy oszlopember jelzi. Az elsőnek Bach, a másodiknak Beethoven, a harmadiknak Wagner a neve. (...) Wagner egyik első példánya annak a modern művésznek, aki komolyan foglalkozik a művészet esztétikai kérdéseivel. Kiszámítja előre azokat a folyamatokat, amelyeket a művészetének a hallgatók lelkében kelteni kell. Szóval, öntudatos a végletekig. (...) Hetven esztendőt élt (1813-1883). Azok után, hogy művészi szélhámosnak, bolondnak, tehetségtelennek és unalmasnak tartották, érezhette és láthatta, hogy művészete meg fogja hódítani a világot." (Csáth Géza: Wagner)

Alig pár órával Gustavo Dudamel és a Los Angeles-i Filharmonikusok első budapesti koncertje után, az élmények hatása alatt (John Adams és Bernstein egy-egy műve, valamint Beethoven VII. szimfóniája) Grande Gustavo, sei uno di noi címmel kitettem egy bejegyzést ide a blogra, illetve ez így talán túlságosan is tárgyszerű megfogalmazás: az élmények olyan vadul dörömböltek odabent, hogy ezt a bejegyzést azonnal meg kellett írni. Dudamel a lélek kardiotrénere ugyanis azon az estén az egekbe emelte a lélek és az érzékek pulzusát; a feszültséget valahol rögtön le kellett vezetni.

Másnap reggel aztán a meglehetősen kevés és éber alvás ellenére valósággal kipattantam az ágyból: egész nap az esti, második koncert (Mahler: IX. szimfónia) lázában égtem.

Máskor két egymást követő este talán sok lett volna, nem így most: hosszú napokig valósággal fürdőztem az élményekben. A második koncert utáni péntek reggel született meg egyébként a mellékelt kép ötlete is: Dudamel, az energiaforrás.

A vasárnapi Új Zenei Újság is részletesen foglalkozott a hangversenyekkel: a szokásos kritikai beszámolók helyett most hárman beszélgettek a koncertekről. Többször meghallgatva az adásrészletet, egyre erősebb az érzés bennem, hogy a beszélgetőtársak - Kovács Sándor, Mácsai János és Csengery Kristóf - is az események hatása alá kerültek, és igazi kínok árán tudtak csak kipréselni magukból egy-egy kritikai észrevételt.

Egyikőjük éppen a csütörtöki Mahler szimfónia záró tételének befejezését hozta fel: szerinte mintha kicsit hatásvadász lett volna, ahogyan Dudamel az utolsó hangok után hosszú másodpercekre mozdulatlan maradt. Nekem pont ez a tétel és ez a mozdulatlanság jelentette az egyik legnagyobb élményt.

Kapcsolódó zenei részletek: a Mahler szimfónia negyedik tétele, első rész: 

És a második rész:

És itt szeretnék vitába szállni a fentebb említett bejegyzéshez hozzászóló karnagyúrral, aki ezt írta: "Engem nem érdekelnek az olyan külsőségek, hogy miként hajol meg, hogy milyen mozdulatokkal vezényel, az sem érdekel, hogy szerény-e vagy sem. Lényegtelen dolgok. Az a fontos, hogy jól kézben tartotta a zenekart, határozott elképzelése volt a műről, nagyon tudta, hogy mit akar, és azt véghez is vitte. Nagyon sokszor hallottam már (lemezen) ezt a Mahler-szimfóniát, élőben csak egyszer, a chicagóiakkal (Barenboim vezényelt), és nem csalatkoztam tegnap este. Sőt." A hozzászólóval ellentétben azt gondolom, hogy ezek a gesztusok igenis sokat számítanak, és nagyon sokat tudnak hozzátenni egy estéhez, illetve megfordítva: egy rosszul sikerült gesztus sokat tud rontani egy egyébként jól sikerült hangversenyen, lásd: a Nemzeti Filharmonikusok Dvorak estje.

Dudamel ezzel szemben nemhogy elrontott valamit, hanem az egészen kiváló zenei élményre gesztusaival tette fel a koronát: mindkét koncert után a taps alatt beállt a zenekar közé, zenekarát az orgonaülések felé is meghajoltatta, szemével minden erkélyt külön köszöntött.

Egy korábbi bejegyzésben azt írtam Jevgenyij Kiszinről budapesti fellépése után, hogy tapintatos művész, most ugyanezt kell írnom Dudamelről is. De amíg Kiszin tapintata egyfajta melankólikus és álmodozó lélekből fakad - legalábbis nekem -, addig Dudamelét az önbizalomtól és életörömtől duzzadó lélek táplálja.

Gustavo Dudamelt Budapesten már a színpadra lépéskor is hatalmas ováció fogadta mindkét estén - mintha a hazai közönség ki lenne éhezve egy igazi karmesterre; így azt gondolom, hogy sokak nevében írhatom: Grande Gustavo, minél előbb visszavárunk!