Üldögélek az MR Szimfonikusok és Szokolai Balázs Brahms hangversenyén az Olasz Kultúrintézetben, és egyszer csak az I. zongoraverseny első tételének közepén valahonnan nagyon messziről eszembe jut A jó tanuló felel című Karinthy novella. Steinmann, a grófnő, Eglmayer, Katona / Altman, a Tanár, a csonka gúla: pár másodperc hirtelen alatt összeáll az a bejegyzés, amelyre több, mint egy hónapja várok.

Még március 7-én adott koncertet a MÜPÁ-ban Grigorij Szokolov, és én azóta egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az élményekkel. Talán életemben koncert még ekkora hatással nem volt rám, és talán éppen ezért ültem ennyit az élménybeszámoló megírásán.

A lényeg tömören: a koncert első részben két Bach mű - az Olasz koncert és aztán a h-moll partita -, a szünet után pedig Schumann op. 20-as Humoreszkje, majd az op. 32-es Négy zongoradarab volt műsoron. A rendes játékidő után jött a Szokolov védjegy: hat ráadás - Rameau, Brahms és Chopin darabok.

És talán pont e változatosság miatt kapaszkodtam bele a Karinthy novellába, pontosabban annak részleteibe.

"- Hát - mondja a tanár, és gondolkodva húzza a szót -, majd valami érdekes darabot veszünk...

A jó zongorsita udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes darabot, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz. 

- Vegyük Bach Olasz koncertjét... - mondja a gróf.

- Az Olasz koncertet - mondja Szokolov, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Szokolov, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire Olasz koncert az, amit veszünk. Én, Szokolov, a legjobb zongorista az egész osztályban, veszem az Olasz koncertet, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem az Olasz koncertet, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a koncerttel, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.

- Különben - mondja a tanár hirtelen -, vegyük inkább Brahms op. 116-os sorozatának hetedik darabját.

- Brahms, op. 116-os sorozat, hetedik darab - ismétli a jó zongorista, ha lehet még értelmesebben. Ő Brahms-szal éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a Bach-hal. Mi neki egy Brahms darab?"

Vagy a novella első bekezdésének egyik mondata, amely nyugodtan lehetne a bejegyzés záróakkordja:

" Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Szokolov tudja, az a biztos, az az egyedüli helyes, az az Abszolút."

Utóirat: Nem véletlenül mondta a Szokolov-koncert végén a ruhatárnál Szokolai Balázs: "Szokolov nagyon nagy mester, amiről korábban mást gondoltunk, még azt is elhisszük neki..."

Egyetlen zenei részlet, a hat ráadásból ez volt a harmadik:

... és Maestro Maisky a Prágai Kamarazenekar nyitánya után egyszer csak belibbent a színpadra. A szó szoros értelmében nyitányról beszélhetünk, hiszen Johann Christian Bach Lucio Silla operájának nyitányát adták elő a hangverseny első műsorszámaként. Micsoda remek választás - röpke pár perc alatt kisimítja a megfáradt idegeket, és máris a zene mesekertjében vagyunk -, de ez egy másik bejegyzés témája, koncentráljunk most szigorúan Maestro Maisky-ra!

Szóval, Maestro Maisky belibbent, mélykék selyem ingében, buggyos fekete nadrágjában és mutatós nyakbavalójában légies mozdulatokkal a színpad közepére sétált, helyet foglalt, akkurátusan elrendezte hangszerét, majd becsukta a szemét. A gyanútlan és a varázslatra mohón vágyó szemlélődő e ponton azt hihette: itt hamarosan valamilyen varázslat kezdődik, hiszen maga a Varázsló érkezett meg.

A varázslat azonban elmaradt - legalábbis nekem -, és a koncert Maisky-féle részének máig meglévő alapélménye a sietség és az egyenlőtlenség; mintha Maestro Maisky minél hamarabb és minél kisebb befektetéssel akarta volna megúszni az egészet. Az első műsorszámban (Csajkovszkij Anyeginyjéből Lenszkij áriája) hiába vezényelt látványos és teátrális mozdulatokkal a cselló mellől,  amikor éppen nem játszott, hiába sikeredett egészen jóra, helyenként bravúrosra a Változatok egy rokokó témára, máig nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ezen az estén a csellista számára szinte minden csupa nyűg és csupa kötelesség volt.

A fentebb említett darab után a közönség hosszan éltette Maestro Maisky-t, aki szemmel láthatóan - legalábbis az első sorból így tűnt -, unottan és kedvetlenül jött vissza a színpadra. Unottan és kedvetlenül hajlongott erre és arra; a ráadásokhoz pedig úgy ült le, mintha szívességet tenne a továbbra is lelkesen ünneplő közönségnek.

A harmadik ráadás előtt - a közönség csak azért sem tágított a két Bach csellószvit részlet után - Maestro Maisky egyik kezének hüvelyk és mutatóujjával finoman jelezte, hogy na, akkor még egy egészen kicsi azért belefér. Szédült ütemben eljátszotta az első csellószvit első tételét, majd a belibbenéshez hasonló légiességel kilibbent, a hallgatóban meg valamilyen nehezen definiálható hiányérzet maradt, legszívesebben utána szólt volna: "Maestro Maisky, hát nem látja, hogy mennyire szeretik itt Önt, és mennyire várták? Legalább fele annyira tetszett volna minket szeretni, mint amennyire mi szeretjük Önt, kedves Maestro..."

(A mellékelt felvétel nem a MÜPA-beli koncerten készült, illetve direkt a viszonylag ritkán hallható Lenszkij áriát szeretném megosztani.)

A koncert második felének egyetlen műsorszáma Mozart nagy g-moll szimfóniája volt. Ha már előbb szóba került az egyenlőtlenség, ezt itt is meg kell említeni: meglehetősen soványka "félidő" ez a tartalmas első részhez képest.

Túlzás lenne azt állítani, hogy maradandót alkotott a zenekar Mozart egyik legnépszerűbb szimfóniájában. Nekem a legnagyobb hiányérzetem a második tétel miatt volt: ebben hol túlságosan pasztellszínűre sikeredtek a fúvos részletek - ráadásul pont ott, ahol panaszosnak és haragosnak kellett volna lenniük; hol pedig túl vastagon nyomták papírra a ceruzát.

Az azonban elvitathatatlan, hogy a zenekar szívvel és lélekkel, kifejezetten jókedvűen és odaadóan játszott, és így még oly zavaró fúvós-hibákon is könnyen átsiklik az ember...

Nagy köszönet a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak és a MÜPÁ-nak a jegyekért!

A Mindennapi klasszikusok blog a címben szereplő, talán kevéssé ismert (?) Bartók mű megosztásával emlékezik meg az 1948-49-es Forradalomról és Szabadságharcról.

A bejegyzés megírásához két forrást használtam, az egyik Kovács Sándor: Bartók című könyve:

"A XX. század elején a fiatalság már nem akart beletörődni abba, hogy az állam élén az a Ferenc József áll, aki 1849-ben eltiporta a magyar szabadságharcot.

Bartókot magával ragadja a hazafiság áramlata. Aki nem is oly rég még 'Béla von Bartók'-ként jegyezte német versekre írott dalciklusát, most magyaros mentét ölt, s dörgedelmes leveleket ír Pozsonyba: 'Terjesszétek a magyar nyelvet, szóval, tettel, beszéddel!'

A muzsikában azonban nem olyan egyszerű felelni a kérdésre: mi számít magyarnak. A múlt század bizonyos ritmusokat tartott magyarosnak (például a csárdás ritmusát), s akadt egy hangsor, amely sűrűbben feltűnt a  magyarosnak számító művekben. Brahms magyar táncai mutatják talán a legjobban mindezt.

Volt emellett a magyarországi zenekultúrának egy rétege, amely a század utolsó évtizedeiben főleg a vidéki kisvárosokban virágzott. Elsősorban az elszegényedett, ám az úri életformáról lemondani nem tudó nemesek, a dzsentrik kedvelték a dalokat, amelyeket a mulatókban cigányzenekar kíséretében lehetett énekelni. Ezeket tartotta Liszt - tévesen - magyar 'népdaloknak', s dolgozta fel zongorarapszódiáiban. Feltámadó hazafias buzgalmában a fiatal Bartók is igyekezett megismerni ezt a néha bizony szentimentális dallamkincset.

Richard Strauss modernsége egyfelől, kisvárosi érzelmes nótavilág másfelől: e kettőből táplálkozik az a kompozíció, amellyel a fiatal Bartók 1904 elején hatalmas sikert arat: a Kossuth szimfóniai költemény. Tárgya a magyarok 1948-49-es, Kossuth Lajos vezette szabadságharca. A magyar sereg délceg ritmusokkal gyülekezik a nagy csatára, az osztrák sereg jelképe a 'Gotterhalte' torzított változata. Átmeneti magyar sikerek után a Habsburgok győznek, a darab gyászzenével zárul.

A német-osztrák származású zenekari muzsikusok egy része tiltakozott, mondván nem hajlandóak eljátszani a Gotterhaltét kifigurázó zenét. A sajtó ünnepelt. 'Alkuvást nem ismerő sovén magyar szellem ütött tanyát a Filharmonikusok dobogóján' - lelkendezett az egyik kritikus."

A másik forrás Csáth Géza: A muzsika mesekertje, Összegyűjtött írások a zenéről című könyve:

"Ő volt, aki Richard Strauss művészetét átültette magyar földbe, megírta a Kossuth szimfóniát, a műfaj formáit találékonysággal újra teremtve a magyar zenéhez. Szín magyar lelket, beethoveni erőt vitt a mi zenénkbe... (...) Tárgyazza Kossuth szabadságharci tetteit és a magyar nemzet érzelmeit, így epikai és lírai részek keverve vannak az új magyar szimfonikus zenében.

Mikor az ifjú művész nagy művét bemutatták, a magyar közönség lelkesült és hosszas ünnepléssel tüntette ki Bartók Bélát, mintegy felkiáltva: Heuréka!"

Eddig az irodalmi idézetek, jöjjenek most a zenei részletek:

A Jugyina levele Sztálinnak bejegyzés egyik hozzászólásában felmerült Szofronyickij neve. Measurer oszotta meg az alábbi történetet, szerintem érdemes - korábbi hozzászólásokhoz hasonlóan - önálló bejegyzésként is megjelentetni.

"Tessék a Szofronyickij sztori (Kiszin elbeszélése alapján):

Az éteri Szofronyickij - nem annyira, mint Jugyina - szintén szegénységben élt. Ő bizony tudott abszolút lojális válaszokat adni. (De mint látjuk, talán az ő példáját sem kellene feltétlenül követni.)

Sztálin egy alkalommal meghívta dácsájába, annyira szerette ugyanis hallgatni Szofronyickij játékát. Egyszer csak megkérdezte a zongoraművészt, miben szenved hiányt? Szofronyickij - aki valóban sokat nélkülözött -, így válaszolt: 'Köszönöm, semmiben'. Ennyiben maradtak...

Más változata a történetnek: A potsdami konferencián – ahova a zongorista Gilelsszel, a hegedűs Galina Barinovával és a csellista Marina Kozolupovával vitték ki –, hogy Truman Eugene Listjével együtt lépjenek fel, Sztálin érdeklődött Szofronyickijtől: 'Mondja, nehéz lakáskörülmények között él?' Erre Szofronyickij helyeselt: 'Igen'. És…. semmi pozitiv következménye nem lett a válaszának.

Sztálin ugyanis a magas, daliás Szofronyickijjal szemben a csúnya, alacsony termetű Gilelszt kedvelte, aki e tulajdonságait tekintve olyan volt mint Sztálin."

Eddig az idézet, én a Muzsika magazin 2003. februári számában találtam egy cikket Richter: A háborús évek címmel - nagyon érdemes elolvasni. Ez az írás is említés tesz Szofronyickijről: "A húszas évek elején végzett (mármint Jugyina - a szerző megjegyzése) a pétervári konzervatóriumban, ugyanakkor, amikor Vlagyimir Szofronyickij - egy óriás, aki csodálatosan játszott Schumannt és Debussyt, Szkrjabint meg úgy, ahogy senki más." (Csak az érdekesség kedvéért Szofronyickij Szkrjabin lányát vette feleségül)

Szofronyickijjel rengeteg felvétel található a YouTube-on, én most egyet szeretnék csak megosztani: 

"Mit szeretnél?" - kérdezem a gyerekemet: nemsokára négyéves kislány -, "menjek oda Hozzád rajzolni vagy maradjak itt?" "Maradj ott, rajzolok egyedül" - mondja. Maradok tehát a kanapén és elindítom nem is tudom, hogy hanyadszor a címben szereplő darabot:

Ülünk csöndben a kicsi lakásban, Ő rajzol, színes papírokat vagdos, az apró négyzeteket egy rajzlapra ragasztja. Egyszer csak megszólal - teljesen magától -, kicsit nekem, kicsit magának mondja: "Ez nagyon szép zene..."