... és Maestro Maisky a Prágai Kamarazenekar nyitánya után egyszer csak belibbent a színpadra. A szó szoros értelmében nyitányról beszélhetünk, hiszen Johann Christian Bach Lucio Silla operájának nyitányát adták elő a hangverseny első műsorszámaként. Micsoda remek választás - röpke pár perc alatt kisimítja a megfáradt idegeket, és máris a zene mesekertjében vagyunk -, de ez egy másik bejegyzés témája, koncentráljunk most szigorúan Maestro Maisky-ra!

Szóval, Maestro Maisky belibbent, mélykék selyem ingében, buggyos fekete nadrágjában és mutatós nyakbavalójában légies mozdulatokkal a színpad közepére sétált, helyet foglalt, akkurátusan elrendezte hangszerét, majd becsukta a szemét. A gyanútlan és a varázslatra mohón vágyó szemlélődő e ponton azt hihette: itt hamarosan valamilyen varázslat kezdődik, hiszen maga a Varázsló érkezett meg.

A varázslat azonban elmaradt - legalábbis nekem -, és a koncert Maisky-féle részének máig meglévő alapélménye a sietség és az egyenlőtlenség; mintha Maestro Maisky minél hamarabb és minél kisebb befektetéssel akarta volna megúszni az egészet. Az első műsorszámban (Csajkovszkij Anyeginyjéből Lenszkij áriája) hiába vezényelt látványos és teátrális mozdulatokkal a cselló mellől,  amikor éppen nem játszott, hiába sikeredett egészen jóra, helyenként bravúrosra a Változatok egy rokokó témára, máig nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ezen az estén a csellista számára szinte minden csupa nyűg és csupa kötelesség volt.

A fentebb említett darab után a közönség hosszan éltette Maestro Maisky-t, aki szemmel láthatóan - legalábbis az első sorból így tűnt -, unottan és kedvetlenül jött vissza a színpadra. Unottan és kedvetlenül hajlongott erre és arra; a ráadásokhoz pedig úgy ült le, mintha szívességet tenne a továbbra is lelkesen ünneplő közönségnek.

A harmadik ráadás előtt - a közönség csak azért sem tágított a két Bach csellószvit részlet után - Maestro Maisky egyik kezének hüvelyk és mutatóujjával finoman jelezte, hogy na, akkor még egy egészen kicsi azért belefér. Szédült ütemben eljátszotta az első csellószvit első tételét, majd a belibbenéshez hasonló légiességel kilibbent, a hallgatóban meg valamilyen nehezen definiálható hiányérzet maradt, legszívesebben utána szólt volna: "Maestro Maisky, hát nem látja, hogy mennyire szeretik itt Önt, és mennyire várták? Legalább fele annyira tetszett volna minket szeretni, mint amennyire mi szeretjük Önt, kedves Maestro..."

(A mellékelt felvétel nem a MÜPA-beli koncerten készült, illetve direkt a viszonylag ritkán hallható Lenszkij áriát szeretném megosztani.)

A koncert második felének egyetlen műsorszáma Mozart nagy g-moll szimfóniája volt. Ha már előbb szóba került az egyenlőtlenség, ezt itt is meg kell említeni: meglehetősen soványka "félidő" ez a tartalmas első részhez képest.

Túlzás lenne azt állítani, hogy maradandót alkotott a zenekar Mozart egyik legnépszerűbb szimfóniájában. Nekem a legnagyobb hiányérzetem a második tétel miatt volt: ebben hol túlságosan pasztellszínűre sikeredtek a fúvos részletek - ráadásul pont ott, ahol panaszosnak és haragosnak kellett volna lenniük; hol pedig túl vastagon nyomták papírra a ceruzát.

Az azonban elvitathatatlan, hogy a zenekar szívvel és lélekkel, kifejezetten jókedvűen és odaadóan játszott, és így még oly zavaró fúvós-hibákon is könnyen átsiklik az ember...

Nagy köszönet a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak és a MÜPÁ-nak a jegyekért!