Grande Gustavo, ma este úgy vártunk Téged, ahogyan Nápoly várta annak idején Maradonát. És ma este úgy ünnepeltünk Téged a porondra lépéskor - még fel sem emelted a pálcádat -, mint ahogyan a Sao Paolo közönsége ünnepelte Őt, amikor először kifutott a pályára. (Dekázott párat, majd a kezdőkörből pattanás nélkül a hálóba lőtte a labdát.)

És a koncert végén is pontosan úgy éltettünk, ahogyan az egész város éltette Őt a két bajnoki cím és a kupagyőzelmek után. (Gondolatban a vállunkra vettünk, és úgy vittünk egészen hazáig.)

Grande Gustavo, most nem lehet és nem is szabad várni, hogy az élmény ülepedjen, most azonnal írni kell arról a csodáról, amit Te ma este adtál nekünk. Írni kell, mert beszélni egyszerűen nem lehet erről; bent áramlik, kavarog és dübörög minden, de szó egyszerűen nem képes elhagyni a szájat...

A beethoven-i szívet és lelket hoztad el nekünk a Te nagy dél-amerikai szíveddel és lelkeddel, és pontosan utat találtál a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Ma este a legrozsdásabb lakatokat is meg tudtad nyitni, a jéggé fagyott érzéseket is fel tudtad olvasztani, Grande Gustavo!

Köszönet a ráadásért, mert végre valaki nem félvállról, kicsit gúnyosan és lefitymálóan hátranézve: "Nesztek, ez jó lesz Nektek" vezényli a Magyar táncokat, hanem úgy, ahogyan Te tetted! (Nekem még a könnyem is kicsordult...)

És külön köszönet, hogy minden erkélyre és minden oldalra felköszöntél a szemeddel, és hogy a Zenekarodat is hátra fordítottad, hogy az orgonaülések felé is meghajoljanak.

Grande Gustavo, köszönjük, hogy megmutattad nekünk, hogy milyen egy igazi művész, és közben szerény maradtál. Te ma este úgy adtál nekünk nagyon sokat, hogy közben tényleg egy voltál közülünk!