Gutman is superb. Ha jól emlékszem, ez az egyetlen mondat áll a mellékelt CD hátsó borítóján, mint kedvcsináló. Sajnos ezt már nem tudom ellenőrizni, mivel a CD egy lakásbetörés áldozata lett sok más lemezzel együtt. Azóta sem szereztem be, annak ellenére, hogy az egyetemista években összeszedegetett gyűjteményem egyik legkedvesebb és legféltettebb darabja volt. Én ugyanis ezen a CD-n keresztül ismertem és szerettem meg Dvorak csellóversenyét, amelyről mind a mai napig ez a bizonyos album jut eszembe, és amely nekem mind a mai napig Natalia Gutmannal egyenlő.

Így talán nem meglepő, hogy nagyon vártam a Nemzeti Filharmonikusok január 12-ei Dvorak hangversenyét: a koncert első részének szólistája Natalia Gutman volt a csellóversennyel, a szünet után pedig a zenekar a IX. szimfóniát játszotta. Az est karmestere Kocsis Zoltán volt.

A versenymű első tételének elején azon tűnődtem, hogy Gutman valóban superb-e, amikor is egyszer csak az jutott eszembe, hogy mind a blogon, mind a Facebook oldalon a cselló-megosztásokra mindig egészen különös visszajelzések érkeztek. Mintha valamilyen mély, ősi bizalommal viseltetnénk a gordonka iránt, mintha egy igazán bölcs és szigorú idős rokont látnánk a hangszerben, akivel ugyan nem találkozunk túl gyakran, de ezek a ritka találkozások mindig ünnepélyesek és fennköltek, és akitől ilyenkor mindig valami nagyon fontosat és lényegeset tanulunk. 

A gondolat azonnal önálló életet kezdett élni, és nyilván Natalia Gutmannak is köszönhetően eszembe jutott a Babar mesékből az Idős Hölgy. Azt hiszem, hogy ez a kép fejezi ki a legjobban a hangverseny első részének a hangulatát: Gutman teljes szívből és lélekből játszik, a közönség pedig igazán és lélegzet visszafojtva figyel.

Nem csoda, hogy a versenymű után a hallgatóság kitörő vastapssal ünnepelte és többször vissza  követelte a színpadra a művésznőt, aki végül egy Bach részletet adott ráadásként: a C-dúr szvit Bourrée tételét. (Sajnos ezt a darabot nem találtam meg az Ő előadásában, ezért Rosztropoviccsal kerül ki, aki a tanítómestere volt)

A csellóverseny és a ráadás után többé nem is lehetett kérdés, hogy Gutman valóban superb-e? Természetesen az, a bölcs hangszer igazán méltó megszólaltatója, aki ezen az estén nagyon bölcs közönséget kapott. Mintha a hallgatóság megérezte volna, hogy a szemmel láthatóan fáradt művésznőtől a Bach darab után már nem várhat további ráadást: határozott tapssal és nagy tapintattal engedte el a csellistát.

A koncert második részében Dvorak IX. szimfóniája hangzott el. Nem tartozom Kocsis Zoltán legnagyobb rajongói közé, azonban le kell írnom: számomra ez az előadás a Nemzeti Filharmonikusok messze legjobb produkciója volt az elmúlt években.

Sajnos azonban egy aprócska disszonáns hang is került az estébe, mégpedig a karmester rövid mondandójával, amikor is a ráadást konferálta fel valahogyan így: hazugság lenne azt állítani, hogy nem számítottak ekkora sikerre és vastapsra, - kifejezetten bántó és tolakodó volt ezt a két szót hallani Tőle -, ezért ráadással is készültek, a szimfónia hangnemével azonos hangnemű Szláv tánccal: 

A tökéletes ráadás - csak hogy kicsit visszatérjünk az előző bejegyzés témájához is - azonnal feledtette a kisiklást; egy igazán békebeli majális hangulatát idézte fel, így téve kerek egésszé az addig is remek estét.

Közérdekű információ: A Bartók Rádió Új Zenei Újság című műsorában január 16-án a koncertről elhangzott kritika egy darabig még elérhető a Rádió Hangtár oldalán.

A Gidon Kremer és az Orosz Nemzeti Zenekar hangversenyéről készült élménybeszámolóhóz hasonlóan ez az is írás is a prae.hu oldalon jelent meg először.