Alig pár órával Gustavo Dudamel és a Los Angeles-i Filharmonikusok első budapesti koncertje után, az élmények hatása alatt (John Adams és Bernstein egy-egy műve, valamint Beethoven VII. szimfóniája) Grande Gustavo, sei uno di noi címmel kitettem egy bejegyzést ide a blogra, illetve ez így talán túlságosan is tárgyszerű megfogalmazás: az élmények olyan vadul dörömböltek odabent, hogy ezt a bejegyzést azonnal meg kellett írni. Dudamel a lélek kardiotrénere ugyanis azon az estén az egekbe emelte a lélek és az érzékek pulzusát; a feszültséget valahol rögtön le kellett vezetni.
Másnap reggel aztán a meglehetősen kevés és éber alvás ellenére valósággal kipattantam az ágyból: egész nap az esti, második koncert (Mahler: IX. szimfónia) lázában égtem.
Máskor két egymást követő este talán sok lett volna, nem így most: hosszú napokig valósággal fürdőztem az élményekben. A második koncert utáni péntek reggel született meg egyébként a mellékelt kép ötlete is: Dudamel, az energiaforrás.
A vasárnapi Új Zenei Újság is részletesen foglalkozott a hangversenyekkel: a szokásos kritikai beszámolók helyett most hárman beszélgettek a koncertekről. Többször meghallgatva az adásrészletet, egyre erősebb az érzés bennem, hogy a beszélgetőtársak - Kovács Sándor, Mácsai János és Csengery Kristóf - is az események hatása alá kerültek, és igazi kínok árán tudtak csak kipréselni magukból egy-egy kritikai észrevételt.
Egyikőjük éppen a csütörtöki Mahler szimfónia záró tételének befejezését hozta fel: szerinte mintha kicsit hatásvadász lett volna, ahogyan Dudamel az utolsó hangok után hosszú másodpercekre mozdulatlan maradt. Nekem pont ez a tétel és ez a mozdulatlanság jelentette az egyik legnagyobb élményt.
Kapcsolódó zenei részletek: a Mahler szimfónia negyedik tétele, első rész:
És a második rész:
És itt szeretnék vitába szállni a fentebb említett bejegyzéshez hozzászóló karnagyúrral, aki ezt írta: "Engem nem érdekelnek az olyan külsőségek, hogy miként hajol meg, hogy milyen mozdulatokkal vezényel, az sem érdekel, hogy szerény-e vagy sem. Lényegtelen dolgok. Az a fontos, hogy jól kézben tartotta a zenekart, határozott elképzelése volt a műről, nagyon tudta, hogy mit akar, és azt véghez is vitte. Nagyon sokszor hallottam már (lemezen) ezt a Mahler-szimfóniát, élőben csak egyszer, a chicagóiakkal (Barenboim vezényelt), és nem csalatkoztam tegnap este. Sőt." A hozzászólóval ellentétben azt gondolom, hogy ezek a gesztusok igenis sokat számítanak, és nagyon sokat tudnak hozzátenni egy estéhez, illetve megfordítva: egy rosszul sikerült gesztus sokat tud rontani egy egyébként jól sikerült hangversenyen, lásd: a Nemzeti Filharmonikusok Dvorak estje.
Dudamel ezzel szemben nemhogy elrontott valamit, hanem az egészen kiváló zenei élményre gesztusaival tette fel a koronát: mindkét koncert után a taps alatt beállt a zenekar közé, zenekarát az orgonaülések felé is meghajoltatta, szemével minden erkélyt külön köszöntött.
Egy korábbi bejegyzésben azt írtam Jevgenyij Kiszinről budapesti fellépése után, hogy tapintatos művész, most ugyanezt kell írnom Dudamelről is. De amíg Kiszin tapintata egyfajta melankólikus és álmodozó lélekből fakad - legalábbis nekem -, addig Dudamelét az önbizalomtól és életörömtől duzzadó lélek táplálja.
Gustavo Dudamelt Budapesten már a színpadra lépéskor is hatalmas ováció fogadta mindkét estén - mintha a hazai közönség ki lenne éhezve egy igazi karmesterre; így azt gondolom, hogy sokak nevében írhatom: Grande Gustavo, minél előbb visszavárunk!