R.-nak

Azt a Richter lemezt hallgattuk a legtöbbet, amelyik ezzel a noktürnnel kezdődik. Olyan ez Richterrel, mint amikor egy férfi egy becéző szóval megsimogat egy nőt, de nem artikulálja túl, csak kiejti úgy, ahogyan van az a szó, se több, se kevesebb, mert a szóban - "Őzike" - benne van minden...

Újabban mindennek rezgése van: embereknek, kapcsolatoknak, találkozásoknak, tárgyaknak, ételeknek, italoknak; nagyon nem szeretem ezt a szót, de el kell ismerni, jobbat még nem találtak ki arra, amit ez kifejez.

Szombaton meghallgattam a BFZ előadásában Dvořák Rekviemjét, aztán kedden szintén a BFZ koncertjén Dvořáktól a zongoraversenyt és a VIII. szimfóniát, bevezetésként két Szláv tánccal, lezárásnak pedig az egyik Legendával. Eddig szinte mindig a második emeleti oldalerkélyen ültem, most először ültem az első emeleten, egy vonalban a színpaddal - egyedül a második koncert első részében ültem hátrébb.

A Rekviem után azt hittem, hogy maga a mű szedett ízekre; persze az is: a mindig aranyszínben ragyogó, nemesen érzelmes Dvořák, aki mindig szabadon engedi közlekedni a fantáziát, most először egy sötét, hideg, és egyirányú folyosóba terelt; totális korlátozás a gondolatok áramlásának - nagy megkönnyebbülés a végén: újra kint a szabad levegőn.

Aztán a VIII. szimfónia alatt ugyanez az az "ízekreszedés": akármennyire is fényes, nemes, és érzékeny a szimfónia, és akármennyivel is "könnyebb", mint a Rekviem, mégis ott lüktetett mind a négy tétel bőröm alatt, a belső szerveimben, a sejtjeimben. A két koncertnek ez volt a legnagyobb élménye: egy emelettel lejjebb, pár sorral előbbre minden más, sokkal intenzívebb, sokkal sűrűbb, a hallgató sokkal inkább részese a hangversenynek.

És most, amikor ezt írom, eszembe jutott: "Akit a mozdony füstje megcsapott"; ezentúl irány az első emeleti oldalerkély rezgése! Mondom, nagyon nem szeretem ezt a rezgés szót, de el kell ismerni, jobbat még nem találtak ki arra, amit ez kifejez...

R.-nak, sok mindenért

A schuberti évszak első hétvégéjét teljes mértékben Schubert uralta. Esküvő szombat délután a C-dúr kvintett lassú tételével, este az esküvő után a Zenei pillanatok és a c-moll szonáta hallgatása az egyik leggyengédebb zenei élményként, másnap délben az autóban egy véletlenül elkapott Halál és a lányka elejétől a végéig egy hosszabb autóúton.

Vasárnap este aztán egy rövid időre megszakadt a schuberti lánc - a Dohány utcai zsinagógában a Zsidó Nyári Fesztivál keretében Rossini Mózes című operájának ősbemutatója, hogy aztán utána megint vissza lehessen térni Schuberthez: ezúttal a c-moll és az A-dúr szonátákhoz.

"Beethovent érteni az élet egyik fő boldogsága." - mondta Liszt. Én mélyen irigylem azokat akik tudnak Schubertet játszani, és akik máshogyan is eligazodnak benne, akik máshogyan is értik. Laikusként egy lombkoronát látok a szonátákban, amely minden szabálytalanságuk, minden kinövésük ellenére mégis szabályos, és egységes. Egyszer egy rosszul látó ismerősömnek az orvos azt tanácsolta, hogy pihentesse a szemét, és nézzen sokáig távolba: valami hasonló élmény a Schubert szonátákat hallgatni, és közben a schuberti lombkoronákat nézni - minden alkalommal egyre közelebbről...

Jövő kedden megint megszakad a schuberti lánc, és megint operával: a MÜPÁ-ban a Boleyn Anna kerül színre Edita Gruberovával. De addig is itt vannak, és utána is itt lesznek a schuberti lombkoronák...

Nyáron sokszor bűntudatom volt, hogy nincsen kedvem Schubert zongoraszonátáit hallgatni. Aztán a legnagyobb kánikulában egyszer csak bekopogtatott a schuberti évszak: a Bartókon egy hétvégi napon dél körül a B-dúr szonáta volt műsoron. Pár nappal később aztán megint a B-dúr szonáta került adásba - még mindig kánikula volt, de a schuberti évszak ismét jelezte, hogy hamarosan megérkezik.

Korábban volt már szó a brahmsi időjárásról és a schuberti térről itt a blogon; a schuberti évszak is hasonló: nem lehet pontos naphoz, dátumhoz kötni, csak érzi az ember, ha megérkezik. Idén nekem ezen a héten kedden jött el: fátyol ült reggel a kerten, és azt éreztem, hogy eljött az idő a zongoraszonáták hallgatásához.

Most úgy képzelem az őszt, hogy lesznek szomorkás és lélektágító séták a VII. kerültben, erdőkben és vidéken - Badacsonyban biztosan; lesz szüret is, lesznek esős napok, esős délutánok, és minden ilyen után Schubert szonátákat, meg Schubert zongoradarabokat fogok hallgatni: mintha egy varázsgömbbe tennénk az összes élményt, a varászgömb meg majd feloldja, szétporlasztja ezeket, és ezt a port permetezi szét a lélek összes titkos zugába...

Úgy alakult, hogy idén tavasszal többször is találkoztam Vásáry Tamással. A találkozások visszatérő motívuma, hogy Tamás mindig ül valahol. Az első alkalommal az autó hátsó ülésén, aztán egy irodalmi est után a nézőtéren egyedül, majd pár héttel később egy étteremben ülünk együtt. A vacsorán szóba kerül Arturo Benedetti Michelangeli és a Brahms balladák, aztán a vacsora után Tamás megint beül a hátsó ülésre, elvisszük a Gellérthegyre: sétálni indul éjfélkor.

Van azonban egy legemlékezetesebb "ülés", amely egyben életem egyik legemlékezetesebb zenei élménye is: ez április végén történt, egy pénteki napon. Tamásnál voltunk Annával, aki az ősszel megjelenő életrajzi könyv lektora. Tamás most a zongoránál ül; gyakorol, össze-vissza játszik darabokat: Csajkovszkijt, Lisztet, és közben Annát hallgatja, aki a könyv kéziratát olvassa fel neki fejezetről fejezetre. Én a kanapén ülök, dolgozom, de közben hallgatom a zenét és a felolvasást.

Tamás tehát játszik, de figyel Annára is: olykor megáll, kéri, hogy egy részt olvasson el újra, vagy pár szót kicserélne, mondatrészek sorrendjét megváltoztatná vagy egyszerűen csak elismerően szól egy részről. Közben néha feláll, jellegzetes tartásával és járásával kimegy egy újabb kottáért vagy csak hoz és mutat valamit.

Egyszer csak előkerül egy Schubert kotta: a Drei Klavierstücke első vagy második darabja. Én is oda ülök a zongorához, pár napja volt Szokolov koncertje a MÜPÁ-ban, ahol ezt is játszotta. Tamás nem játssza végig a darabot, csak egy részt játszik belőle; a lassú résznél megáll, a kottára mutat, mond valamit, és ránk néz: folyik a könnye.

Így ülünk két-három órát vagy lehet, hogy négyet is ebben a schuberti térben - a Szokolov koncert után fogalmazódott meg bennem a schuberti tér gondolata: "A schuberti téret sem lehet definiálni, csak körülírni és érezni; egyszerre lehet valami nagyon-nagyon távol, és mégis egy karnyújtásra; a schuberti percekben és órákban minden hossz és térfogat képes megváltozni és átalakulni; egyetlen dolog biztos csupán: minden lebeg." Ebben a lebegésben és nagyon különös energiaáramlásban Tamás még eljátssza Brahms Esz-dúr intermezzóját, és pár Brahms keringő részletét, aztán egyszer csak véget ér a délelőtt, hogy utána egy életen át emlékezzünk rá...

***

Drága Tamás, bár már régen találkoztunk, de szeretném, hogy tudd, hogy szinte minden nap gondolok Rád: azt hiszem, hogy nekem a legjobb a közvetlenségedre, a minden allűrtől és póztól mentes lényegedre gondolnom. Köszönöm Neked az összes beszélgetést: Michelangeliről, Klempererről, Brahmsról, Schubertről; köszönöm, hogy játszottál nekem Brahms darabokat, és persze a CD-idet!

Boldog születésnapot, Isten éltessen még nagyon sokáig!

***

Az egyik ajándék CD Vásáry Tamás Schumann CD-je volt, rajta a Gyerekjelenetekkel: