Idézet az egyik napilap mai számából, egy Vásáry interjúból: "Vannak a léleknek régiói, amelyekbe csak a zene világít be. Így érzem én is." Erre a Schubert darabra ez különösen igaz:

Drága Tamás, csak holnap lesz a születésnapod, de nekem mégis írnom kell Neked már ma - persze holnap is fogok. Nincsen nap, hogy ne gondolnék Rád: arra a pár beszélgetésre, meg arra, amikor Schubertet és azt a Brahms intermezzót játszottad, de ezt majd holnap...

Ma csak annyit, hogy a lehűlést, és a lehűléssel a szomorkás estéket Brahms és Schubert hozta: egyikük fogta a felhők egyik végét, a másik a másikat: az estékben benne ez a Schubert dallam; szerintem Te pontosan tudod, hogy mire gondolok. Drága Tamás, akkor holnap folytatjuk...

A spontán zenei élmény a zenehallgatás egyik legnagyobb élménye. Minden előzmény nélkül, váratlanul jön: mosogatás, főzés, reggeli készülődés vagy autóvezetés közben.

Az ismert műnek hirtelen új rétegei, dimenziói nyílnak meg, és a hallgató nagyon megörül ennek: mint amikor a kanyar mögül egyszer csak meglátja a Balatont. Pontosan tudja, hogy mikor, melyik kanyarban, melyik fa után jön, de most mégis más, mint máskor: mert ma mások a fények, máshogyan süt a Nap, más a szél, és más a víz fodrozódása is, és a Balaton első pillantása új hangulatot, új élményt, és új színeket tesz a Balaton-képhez.

Így történt pár napja, amikor az autóban egyszer csak két megbeszélés között a dugóban megszólalt Boccherini csellóversenyének második tétele: így kapott új rétegeket és dimenziókat a csellóverseny és Boccherini.

Tegnap délelőtt Klemperer felvételeit hallgattam: Csajkovszkijt, Brucknert és Brahmsot. Aztán amikor délután elindultam vásárolni, pont akkor kezdődött a Bartókon az Egy zenemű - több előadó című műsor: ezúttal Bach V. Brandenburgi versenyéről beszélgetett Katona Márta és Mácsai János. (Visszagondolva olyan volt ez a műsor, mintha bevinnénk egy széket egy belvárosi műhelybe, de mielőtt a mesterember megjavítaná, azelőtt áthívja a szomszéd mestert: órákig nézegetik nagyítóval, a fény felé tartva, ilyen szögben, és aztán olyan szögben; mindent elmondanak róla: a szék összes rétegét felfejtik. A szék tulajdonosa egy picit talán türelmetlen, de azért nagy élvezettel hallgatja a legapróbb részletekbe belemenő beszélgetést.)

Ma reggel meg jött Mahler IV. szimfóniája: "Így csak az igazi otthont lehet megénekelni: a körülbelül negyvenéves Mahler végre hazaérkezett." (forrás: mr3-bartok.hu), de azért egész nap itt volt a tegnapi Bartókos élmény az V. Brandenburgi versennyel.

Délután Chagall képek nézegetése, és a hozzá illő zene keresése - végül Ravel Kaddish című műve lett -, hiszen ma Chagall évforduló is van.

Ez történt a hétvégén zeneileg; ma este elmentem sétálni egy kicsit, de mielőtt hazajöttem, átmentem Pestre ahhoz az épülethez, amelyről már írtam egyszer a Brahms balladák kapcsán.

Az ég pont ilyen kék volt ott ma este, mint ezen a képen; az épület gyönyörűen világított az éjszakában, én meg ott ültem előtte hosszan, és talán arra vártam, hogy egyszer csak megjelenik Chagall. De csak azért sem jött: sem az épület tetején nem jelent meg, sem a szomszédos tűzfalon nem mászott fel; az egyik környező erkélyen egy félmeztelen férfi pakolt valamit, de ő sem Chagall volt...

És akkor egyszer csak nagyon mély képek és emlékek jelentek meg: talán egy előző élet mély rétegei és hangulatai; ott álltam az épület előtt, nem tudtam levenni a szememet róla, és azt éreztem, hogy egyre csak áramlik valami. Az áramlásban az épületen túl a hétvége zenéi: a Bartók műsora, az V. Brandenburgi verseny, Mahler és a hazaérkezés, a Chagall képek és a Ravel mű.

És csak jött, és jött ez az áramlás; eleinte jó volt: mindenemet átjárt, de egy ponton túl egyszer csak elkezdett nyomni; nyomta a karomat és a mellkasomat - ideje volt hazaindulni.

A gyerekkoromból őrzök ilyen különös hangulatú estéket; pár év, de talán pár hét múlva ez is ilyen lesz: az este, amikor tintaszínű volt az ég, és Chagall csak azért sem jött el...

Csütörtök este az autóban elcsíptem egy tavalyi hangversenyről Schumann a-moll zongoraversenyének végét, majd jött a koncert második fele: Dvořák VIII. szimfóniája. Az első taktusok után azonnal tudtam, hogyan folytatódik a Mindennapi klasszikusok oldal Égi meséi.

***

Úgy történt, hogy egyszer ott fent egy nagy szélvihar sok fát kidöntött, gallyakat tépett le, egész kerteket forgatott fel. Az eset után tanácskozásra gyűltek össze, hogy megvitassák: hogyan rakják rendbe a kerteket, parkokat, virágágyásokat. Egyszer csak Bach, aki a tanácskozást vezette így szólt Dvořákhoz: "Antonín, Te úgyis úgy szereted a természetet, ezt hadd bízzuk Rád!"

Antonín, aki tényleg szerette a természetet, örömmel fogadta el a felkérést: pár óra gondolkodási időt kért csupán, és napnyugatkorra rendelte vissza a többieket. Pontban a megbeszélt időben megjelent Dvořák, hóna alatt két partitúrával. Először a VIII. szimfóniáját vette kézbe: az egymást követő lapokat addig dörzsölte egymáshoz, amíg a lapokról az összes hangjegy és írás el nem tűnt, és por valamint mag formájában egy nagy edénybe nem hullott. Ezután Dvořák a nagy edénnyel felszállt a magasba, és onnan szórta szét a port és a magokat, minden területre a megfelelő mennyiséget.

Ezután Dvořák visszatért a többiekhez, kézbe vette a másik partitúrát - ez a d-moll Szerenád fúvósokra volt -, és ugyanazt csinálta a lapokkal, mint az előbb. A kottákból ezúttal is eltűnt az összes hangjegy és írás, de most nem mag és por, hanem víz került a nagy edénybe. Dvořák ismét felszállt, és nagy gonddal megöntözött fentről mindent.

És ahogyan a víz földet ért, és életet adott a magoknak és a pornak, úgy kezdett el kinőni a fű, úgy kezdtek növekedni a fák, bokrok és virágok. Hosszú percekig nézték ezt, Mozart szeméből még a könny is kicsordult... Dvořák leereszkedett a levegőből, és egyetlen pillanat alatt köddé vált egy fa mögött: Ő már reggeli sétájára készült az újjászületett kertekben, erdőkben....

2010. június 12-én született egy bejegyzés, amelyben felkerült a blogra pár Ferencsik és Michelangeli videó - mindketten ezen a napon haltak meg. Ehhez a bejegyzés érkezett egy hozzászólás: "Ligeti György is megérdemelne egy videót halálának negyedik évfordulóján."

Akkor nem éreztem volna őszintének bármit is kitenni Ligetiről, mert alig tudtam róla valamit. Tavaly aztán meghallgattam kétszer is a Ligeti Zongoraversenyt, és nagyon tetszett, idén meg nagyon élvezetes volt meghallgatni a Le Grand Macabre című operáról a Bartók Rádió beszélgetését.

Ezen események óta örülök a Ligeti-évfordulóknak, mert lehet keresgélni a művei között, ma például ezt találtam - ezt most direkt ide teszem ki, nem csak a Facebook oldalra: