A mai nap orosz zeneszerzők és Haydn jegyében telt. Még vasárnap este kerestünk a kicsit szomorkás, esős hangulathoz valamilyen kifejező zenét, amikor is újra rátaláltunk Muszorgszkij Hajnal a Moszkva folyó felett című művére. Este lévén nem lett volna stílszerű ezt megosztani a Facebookon, viszont alig vártuk a reggelt, hogy ezt megtehessük.
Utána délelőtt jött az előző poszt a Búcsú szimfónia fináléjával, majd Prokofjev Klasszikus szimfóniája, délután egy Haydn trió első tétele, végül este egy ritka Rachmanyinov noktürn - ez utóbbi három mű csak a Facebook rajongói oldalra került ki.
A Rachmanyinov darab után a kiváncsiság vezette a kezemet: magam sem tudom megmondani, hogy miért jutott eszembe, hogy Sosztakovics noktürnt keressek.
Amit találtam, az viszont egyszerűen lenyűgözött, ezért hadd osszam meg a címben szereplő mű mind a négy tételét, a harmadik az említett noktürn.
A mű 1922-ben keletkezett, mikor is Sosztakovics megkezdte tanulmányait a szentpétervári konzervatóriumban.
Haydn halálának évfordulóján hadd idézzünk az előző posztban említett Csáth Géza könyvből, az írás címe: Haydn.
„Haydn muzsikáját gyerekkoromban nem értettem és nem szerettem. Beethovenért, Chopinért, Griegért rajongani tudtam, de bosszankodtam Haydn egyszerűségén, igénytelenségén. Nem találtam meg benne azt a narkotikus hatást, amelyet akkor mindenütt kerestem és kívántam a zenében. Azt a szuggesztív erőt, amellyel például Beethoven el tudott ragadni a Sonata appasionatá-ban.
Meglehetősen soká tart, míg az ember eljut odáig, hogy a muzsikában az erőt nem a hang erejében, a fortékban, az apparátus nagyságában keresi, hanem valahol egész másutt.
Apám nyilván jól tudta ezt, mert nem is igyekezett megmagyarázni nekem Haydnt, akinek szonátáit gyakorta játszotta. Ilyenkor – ha a fekete kötésű, aranynyomású Haydn-kötetet nyitotta föl – kisomfordáltam a szobából. Valósággal ellenszenveztem Haydnnal. Éppen így haragudtam Bodrogi bácsira, zongora-tanítómra, aki szemüveges, dülledt, rövidlátó szemeivel mint holmi imakönyvet nézegette a kottás polcunkról leszedett Haydn-köteteket.
- Nagyképűség! – mondtam magamban.
S ez így is volt rendjén. Egy kisfiúnak, aki a XIX. század utolsó évtizedeiben született, gyermekkorában semmi köze se lehet Haydnhoz, Mozarthoz, Bachhoz. Ellenben rajongtam a Lohengrin előjátékért, a Chopin g-moll balladájáért, a Grieg Peer Gynt-suite-jéért.(…)
Már rég hosszú nadrágot hordtam, amikor kezembe került Tóth Béla anekdota-gyűjteménye; azok között néhány Haydn-anekdota. Ugyanekkor láttam meg először Haydnnek egy arcképét, amelyről nem valami közömbös, hideg, parókás német bácsi tekintett felém, (jaj! – minden muzsikus hasonlít Bodrogi bácsihoz!), hanem egy ember. Egy idegen világból való ember – hiszen száz évvel előttem élt – de pompás és nagyszerű arc. Finom, vékony orr, nagy, rajzos szemek, finoman ívelt szemöldök és kicsiny, nőiesen affektáltan mosolygó száj – bársonyruha és csipkék. Most már érdekelt Haydn, az ember. És néhány nap múlva megértettem művészetét is.”
Nem tudjuk, hogy a fentebb idézett könyvben melyik Haydn kép volt, mi azért hadd tegyünk egyet közre, talán éppen ez volt az:
"A városban valami jótékony célú hangversenyt csináltak és erre az alkalomra hoztak valahonnan egy karmestert, aki rendbeszedte a kicsiny, szétzüllöt templomi zenekart – csupa részeges, rongyos, öreg cseh – és betanította Haydn egyik szimfóniáját.
A próbára elvitt az apám. A vén züllött trombitások csillogó szemekkel vártak a jelre, a hegedűsök buzgón gyantáztak, a nagybőgös gőgösen hangolt – mintegy dicsekedve, hogy a nagybőgőt hangolni is lehet – az oboás buzgón, erőszakosan fújta az „á”-t, mintha az mondta volna: no de most az egyszer megmutatjuk, mit tudunk.
És amikor ez a harminc szegény, piszkos muzsikus rázendített az első akkordokra, megjelent számomra a templom kórusán Haydn, a művész. Megértettem, mit jelent ez a művészet ezeknek a szegény cseheknek és ugyanabban a pillanatban már nekem is azt jelentette. Nagyszerűnek és elragadónak találtam a melódiákat, mert rájöttem, hogy naivságuk és egyszerűségük egy elfinomult, a hangok világába végképp elmélyedt embernek csiszoló munkáját jelenti és az átmeneti skálaszerű dallamok egyhangú domináns és tonika harmóniái nem valami sablont jelentenek, hanem egy felsőbb megalkuvást az eszközökkel, a divattal, a hallgatósággal, a korral, a lehetőségekkel.
Abban a korban voltam, amikor az ember kezdi a művészetet kevesebbre becsülni, mint ahogy eddig szent borzalommal bámulta és Haydnnal néhány nap alatt a legjobb barátok lettünk. Bámultam és szerettem a melódiáit, épp úgy, mint az előkelőségét, a szép arcát és a bársonyruháját.
Nem tudom, hol olvastam, hogy Haydn a muzsika Dickense. Ez a mondás pontosan rámutat Haydnra. De rámutat még egy körülményre. A humor nem gyereknek való csemege. Haydn muzsikájában egy régi korszak külsőségei és egy minden korra nézve azonos férfikedély szeretetreméltó tulajdonságai jelennek meg. Egy gyengéd, mély, fölényes kedély, ez a poézisének bázisa. Míg erre rá nem akadunk, addig a hangok nagyon is keveset jelentenek számunkra!
Ezért sohase csodálkozom, ha valaki nem szereti a klasszikus zenét. Egy olyan kiváló férfiú személyes ismertsége, mint például Haydné, nem adatik ingyen.”
Nem tudjuk, hogy a fentebb említett hangversenyen melyik Haydn szimfónia hangzott el, mi most a Búcsú szimfónia fináléját osztjuk meg a kedves Olvasókkal:
Egy újabb évekkel ezelőtt vásárolt könyv, amely most szintén nagyon jó szolgálatot tesz a blog írásakor: Csáth Géza: A muzsika mesekertje, Összegyűjtött írások a zenéről. Ebben a könyvben van egy írás: A zenéről. Egy rövid részlettel felelünk arra a kérdésre, hogy miért pont (klasszikus) zenével foglalkozó blogot indítottunk.
„Nem hazugság azt mondani, hogy az embernek több köze van a zenéhez, mint a többi művészethez. Mintha a muzsika jobban hozzánk tartozna, közvetlenebbül és egyenesebben érintené a lelkünket, mint az írás, a kép vagy a szobor. Hasonlatos a beszédhez, amelynek befogadására mindig nyitva vannak a füleink, s amely érdeklődésünket, legyen bár fáradt a figyelem – mindig aránylag hamar föl tudja kelteni. A zeneművészet csírái benne vannak az állati természetben is. Az éneklő madarak is gyönyörködnek a saját énekükben, amely belső ösztöneikből és a külső világ reájuk ható ingereiből fakad.
A munkája közben fütyülő, énekelő mesterember is zeneművész. A művészete ugyan többnyire kezdetleges, eszközeiben primitív – de mégiscsak művészet. (…)
A zene természetében van, hogy internacionális; minden nemzethez szól, még a nem kultúrnépekhez is: egy egyetemes kultúrnyelv hangján. Ez a gondolat elég, hogy rámutasson: mi köze az Embernek a Zeneművészethez.”
Bartók Cantataprofanája először a BBC-ben hangzott fel 1934-ben május 25-én.
A műről készült rövid bejegyzéshez Kovács Sándor Bartók című művét hívtuk segítségül:
„’Volt egy öreg apó, volt néki, volt néki kilenc szép szál fia’ – kezdődik a mese. Ezek a fiúk vadászni indulnak. Hamarosan szarvasnyomra találnak, és követvén a nagy szarvast, átmennek egy hídon. Ekkor csoda történik: az erdő sűrűjében maguk is szarvassá válnak. Apjuk utánuk indul. Megtalálja a szarvasokat, céloz rájuk. A szarvasvezérré vált legkedvesebb fiú azonban emberi nyelven megszólal. Az apa felismerheti hát fiait, s kérlelni kezdi őket, térjenek haza. Ám azok nem mehetnek. Nincs többé visszaút a túlpartra, az emberi társadalomba. ’Mert a mi szarvunk ajtón be nem férhet, csak betér a völgyekbe – így a legnagyobbik szarvas…, a mi szájunk nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból’. (…) Mint a kivételesen jelentős műalkotásokat általában, a Cantataprofanát is sokan sokféleképpen igyekeztek értelmezni. (…) Azok sem járnak távol az igazságtól, akik az utolsó szavakban a parasztzenei minták alapján alkotó Bartók hitvallását látják. Mindenesetre feltűnő, hogy egy román muzsikus-tudósnak írt levelében Bartók ugyanezeket a kifejezéseket használja, amikor ars poeticáját megfogalmazza: ’Az én igazi vezéreszmém – olvashatjuk itt – …a népek testvérré válásának eszméje… Ezt az eszmét igyekszem… szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmilyen hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss, egészséges legyen az a forrás!’”
Kétrészes bejegyzés-sorozatunkban Beethoven hegedűre és zongorára írt szonátáival foglakozunk kicsit részletesebben. Az első részben bemutattuk az F-dúr „Tavaszi” szonátát (op. 24.), most hadd tegyük ugyanezt az A-dúr „Kreutzer” szonátával (op. 47.). A bejegyzésnek külön aktualitást ad, hogy 1803-ban május 24-én mutatta be a művet Beethoven egy Brigdetower nevű hegedűssel. A sorozat megírásához főként az előző posztban említett Papp Viktor könyvet hívtuk segítségül.
„Leghíresebb s Tolsztoj regénye után csaknem hírhedt hegedű-zongora-szonátája Beethovennek az utolsóelőtti a: Kreutzer-szonáta. Első két tételét 1803 áprilisában alig néhány nap alatt írta a mester egy mulatt származású hegedűművész, Brigdetower számára, kinek szenvedélyes játéka igen megtetszett neki. Harmadik tételül az op. 30. első szonátájának finálé-ját használta fel, mert már a kitűzött hangversenyig újat írni nem volt ideje. Az op. 30-at később variációkkal pótolta. A Kreutzer-t 1803 május 24-én mutatta be Bridgetowerrel. Később mégegyszer játszották együtt, de harmadik előadásra nem került sor, mert a heves Beethoven a még hevesebb hegedűművésszel összekülönbözött. Mikor két évvel később Kreutzer Rudolf, francia hegedűművész Bécsben hangversenyezett, neki ajánlotta a mester ezt a szonátát, mely azóta Kreutzer-szonáta néven szerepel a zeneirodalomban.
Ünnepélyes témájú a szonáta lassú bevezetése szóló hegedűvel, melyet a zongora merész harmóniai változtatással követ, azután az energikus, szenvedélyes, kérlelhetetlenül rohanó, terjedelmes presto következik. A második tétel témája igazi beethoveni mélységű andante, melyet a mester négy variációban Pazar művészettel ékesít. Mindkét hangszernek hálás szerep jut itt művészeti külsőségekre is. A tarantellaszerű utolsó tétel nagyszerű ritmikájával tündöklik. Szédületesebb gyorsaságú, vérforralóbb presto-t sohasem írtak hegedű-zongorára."
