Haydn halálának évfordulóján hadd idézzünk az előző posztban említett Csáth Géza könyvből, az írás címe: Haydn.

„Haydn muzsikáját gyerekkoromban nem értettem és nem szerettem. Beethovenért, Chopinért, Griegért rajongani tudtam, de bosszankodtam Haydn egyszerűségén, igénytelenségén. Nem találtam meg benne azt a narkotikus hatást, amelyet akkor mindenütt kerestem és kívántam a zenében. Azt a szuggesztív erőt, amellyel például Beethoven el tudott ragadni a Sonata appasionatá-ban.

Meglehetősen soká tart, míg az ember eljut odáig, hogy a muzsikában az erőt nem a hang erejében, a fortékban, az apparátus nagyságában keresi, hanem valahol egész másutt.

Apám nyilván jól tudta ezt, mert nem is igyekezett megmagyarázni nekem Haydnt, akinek szonátáit gyakorta játszotta. Ilyenkor – ha a fekete kötésű, aranynyomású Haydn-kötetet nyitotta föl – kisomfordáltam a szobából. Valósággal ellenszenveztem Haydnnal. Éppen így haragudtam Bodrogi bácsira, zongora-tanítómra, aki szemüveges, dülledt, rövidlátó szemeivel mint holmi imakönyvet nézegette a kottás polcunkról leszedett Haydn-köteteket.

- Nagyképűség! – mondtam magamban.

S ez így is volt rendjén. Egy kisfiúnak, aki a XIX. század utolsó évtizedeiben született, gyermekkorában semmi köze se lehet Haydnhoz, Mozarthoz, Bachhoz. Ellenben rajongtam a Lohengrin előjátékért, a Chopin g-moll balladájáért, a Grieg Peer Gynt-suite-jéért.  (…)

Már rég hosszú nadrágot hordtam, amikor kezembe került Tóth Béla anekdota-gyűjteménye; azok között néhány Haydn-anekdota. Ugyanekkor láttam meg először Haydnnek egy arcképét, amelyről nem valami közömbös, hideg, parókás német bácsi tekintett felém, (jaj! – minden muzsikus hasonlít Bodrogi bácsihoz!), hanem egy ember. Egy idegen világból való ember – hiszen száz évvel előttem élt – de pompás és nagyszerű arc. Finom, vékony orr, nagy, rajzos szemek, finoman ívelt szemöldök és kicsiny, nőiesen affektáltan mosolygó száj – bársonyruha és csipkék. Most már érdekelt Haydn, az ember. És néhány nap múlva megértettem művészetét is.”

Nem tudjuk, hogy a fentebb idézett könyvben melyik Haydn kép volt, mi azért hadd tegyünk egyet közre, talán éppen ez volt az:

"A városban valami jótékony célú hangversenyt csináltak és erre az alkalomra hoztak valahonnan egy karmestert, aki rendbeszedte a kicsiny, szétzüllöt templomi zenekart – csupa részeges, rongyos, öreg cseh – és betanította Haydn egyik szimfóniáját.

A próbára elvitt az apám. A vén züllött trombitások csillogó szemekkel vártak a jelre, a hegedűsök buzgón gyantáztak, a nagybőgös gőgösen hangolt – mintegy dicsekedve, hogy a nagybőgőt hangolni is lehet – az oboás buzgón, erőszakosan fújta az „á”-t, mintha az mondta volna: no de most az egyszer megmutatjuk, mit tudunk.

És amikor ez a harminc szegény, piszkos muzsikus rázendített az első akkordokra, megjelent számomra a templom kórusán Haydn, a művész. Megértettem, mit jelent ez a művészet ezeknek a szegény cseheknek és ugyanabban a pillanatban már nekem is azt jelentette. Nagyszerűnek és elragadónak találtam a melódiákat, mert rájöttem, hogy naivságuk és egyszerűségük egy elfinomult, a hangok világába végképp elmélyedt embernek csiszoló munkáját jelenti és az átmeneti skálaszerű dallamok egyhangú domináns és tonika harmóniái nem valami sablont jelentenek, hanem egy felsőbb megalkuvást az eszközökkel, a divattal, a hallgatósággal, a korral, a lehetőségekkel.

Abban a korban voltam, amikor az ember kezdi a művészetet kevesebbre becsülni, mint ahogy eddig szent borzalommal bámulta és Haydnnal néhány nap alatt a legjobb barátok lettünk. Bámultam és szerettem a melódiáit, épp úgy, mint az előkelőségét, a szép arcát és a bársonyruháját.

Nem tudom, hol olvastam, hogy Haydn a muzsika Dickense. Ez a mondás pontosan rámutat Haydnra. De rámutat még egy körülményre. A humor nem gyereknek való csemege. Haydn muzsikájában egy régi korszak külsőségei és egy minden korra nézve azonos férfikedély szeretetreméltó tulajdonságai jelennek meg. Egy gyengéd, mély, fölényes kedély, ez a poézisének bázisa. Míg erre rá nem akadunk, addig a hangok nagyon is keveset jelentenek számunkra!

Ezért sohase csodálkozom, ha valaki nem szereti a klasszikus zenét. Egy olyan kiváló férfiú személyes ismertsége, mint például Haydné, nem adatik ingyen.”

Nem tudjuk, hogy a fentebb említett hangversenyen melyik Haydn szimfónia hangzott el, mi most a Búcsú szimfónia fináléját osztjuk meg a kedves Olvasókkal: