1984-ben a a mai napon hunyt el Ferencsik János. A Youtube-on talált három videóval emlékezünk rá.
Első rész:
Második rész:
Harmadik rész:
1995-ben szintén a mai napon hunyt el Arturo Benedetti Michelangeli olasz zongoraművész. Rá négy felvétellel emlékezünk, Brahms négy balladáját (Op. 10) játsza egy 1981-es koncerten. A videók előtt Pándi Marianne Hangversenykalauz c. művéből idézzük a rövid ismertetőket.
1. d-moll (Andante). Herder Stimmen der Völker (Népek hangjai) című gyűjteményében szerepel az Edward című skót ballada, amelyet ez a darab „megzenésít” (a költemény első két sora: „Dein Schwert, wie ist's von Blut so rot, Edward, Edward” – Kardod vértől miért piroslik, Edward – szinte énekelhetően domborodik ki a mű első ütemeiből). A ballada komor és vigasztalan elbeszélő hangját nagyszerűen vette át Brahms ebben a rövid háromrészes formában, amelyben a dúr-középrész nem a derű világosságát képviseli, hanem a kegyetlen valóság éles fényeit. A ’70-es évek derekán kontra-alt és tenor kettősre dolgozta fel Brahms az Edward-balladát (op. 75 No. 1).
2. D-dúr (Andante). A kezdő és záró formarész szinkópákkal ringató, lágy altatódala Brahms népdal-intonációjának korai, csodálatos példája. E keretbe újabb keretként illeszkedik a gyors tempójú h-moll szakasz, amely az Edward-ballada sötét tónusait eleveníti fel újból. A kompozíció középső része 6/4-es metrumú h-moll szakasz, hosszú kitartott basszushangok felett és alatt sejtelmesen villanó staccato menetekkel.
3. Intermezzo, h-moll (Allegro). A kései zongoradarabok megfoghatatlan mélabúja, rezignációja ebben a darabban ölt formát először: a koboldszerűen sejtelmes kezdő- és zárószakaszban, valamint a Fisz-dúr középrész fátyolos, pianissimo hangzataiban.
4. H-dúr (Andante con moto). Oldottabb hang, összetettebb forma jellemzi az utolsó balladát, amelynek zenei anyaga csaknem mindvégig hangzatfelbontásokból szerkesztett. Éneklő középszólamai Schumann bensőséges világát idézik.
Az elmúlt két nap többnyire Schumann, míg a mai nap főleg Wagner jegyében telt a Facebook oldalon. Az előző Schumann posztban idézett Csáth Géza írásoknak van némi Wagner relevanciája is, így hadd idézzük most ezeket:
„(…) Igazán ő az első zeneszerző (Schumann – a szerző megjegyzése), akinek hangulatait nem általánosította, nem stilizálta - legkevésbbé se - a nivelláló zenei nyelv. Aki saját magáért formákat alkotott és rombolt, aki a gondolatait úgy tudta kottapapirosra tenni, hogy azokon az alkotás kovácsműhelyéből egy durva kalapácsütés, egy erőszakos görbítés, egy kormos szennyfolt nem maradt. Egész másképp gondolta el a zenét, mint előtte bárki más. Ő az organikus kapocs a zene múltja és jövője között. Beethoven, Wagner az egyetemesség magas talapzatáról dirigálják zenekaraikat, Schumann ellenben a berekben, késő nyári alkonyon meglesi a rigót, amint méla bánattól reszkető madárlélekkel megjósolja az őszt, az eljövendő őszt. Fölkeresi az erdő mélyén az elátkozott helyet, és a buján tenyésző vadvirágok illatában megérzi a halál borus lehelletét, a kiontott embervért, amelyet ott a föld valamikor beszívott. Rendkívül bonyolult és mély psziché, de az ő problematikus lelke előttünk nem probléma. Csak annyira, amennyire a magunk lelke az.
(…) Mindenét a szíve vérével írta. Míg Wagner hideg nyugalommal dolgozik a partitúráin, míg számítva, ökonomikus tervezgetésekkel építi föl az ő kész témaanyagából nagyszerű épületeit: s emellett él hetven évig - addig Schumann az alkotás idegbajos lázában nem csinál magának modort, hanem minden sor írását felséges kínban szülve - meghal tébolyodottan, 46 éves korában.”
A jó egy héttel ezelőtt publikált Haydn poszthoz hasonlóan ezúttal is idézünk Csáth Géza: A muzsika mesekertje, Összegyűjtött írások a zenéről című könyvéből - két Schumannról szóló írást találtunk, mindkettő címe: Schumann -, azonban ezen alkalommal túl szeretnénk lépni a csupán idézetek világán, így Kassai István zongoraművészt kértük meg, hogy javasoljon számunkra Schumann darabokat a minél jobb és mélyebb megismerés végett.
Íme akkor az első idézet:
„Vagy száz esztendő előtt született Schumann Róbert.
Apró pólyásbaba volt bizonyára, mint a többi. És boldog mindennek az elején, de már nagyszerű álmok csíráival a fejében és távol, jó távol mindentől, ami rettenetes. Jó távol a Rajna hídjától… Azóta azon is, mindenen túlkerült és már ötvenegy esztendeje pihen. De itthagyott egynémely hangjegyeket és belenyúlt az életünkbe, a sorsunkba. Valamennyiünkébe, akik megismertük, akik utána élünk.
Pedig teljesen talán senki se ismeri Schumannt.
A karmesterek se, a zenebolondok se, az irodalmárok se! Nagyon sokat alkotott! Mindannyian hajlandók vagyunk inkább ama néhány munkája alapján ítélni meg őt, amelyek külön-külön a legmélyebb benyomást tették ránk. Egy énekesnővel beszéltem egyszer Schumannról. Imádta a Manfrédet, a Rózsa zarándokútját, a Paradicsom és a périt, de nem ismerte a hegedű-zongora-szonátákat, a quintettet, a Waldszenent, amelyekért lelkesedtem. Mind a ketten rajongtunk Schumannért és istenítettük, a saját külön-külön okaink alapján. (…)”
A második idézet:
„(…) Ez az exkluzív művészet útja. Mert a Schumannok művészete sohase volt és sohse lesz mindenkié, mint a Mozartoké, a Wagnereké. Tíz vagy ezer ember rajong értök, akik ismerik minden sor írását, művész és közönsége egy meghitt társaság, amelyben az egyik szívdobbanása villamos izgalomba hozza az összes szíveket. A Beethoven-szimfóniákra úgy készülünk, mint egy-egy nagyszerű kirándulásra. Át és áttanulmányozzuk a partitúrát és végre meghallgatjuk a hangversenyt. Schumannal nem így vagyunk. Idegen városban haladunk az utcán, Szilveszter este van, a gázlámpák sárga fénye a kéken világló hóval és a barna éggel valami fájó színharmóniába vegyül... És egyszerre - magunk se tudjuk, miért - de már hazafelé sietünk és a zongora mellett késő éjszakáig Schumannal vagyunk. A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival. Ilyenkor Chopint melódiásnak, de hidegnek, Wagnert gőgösnek, Beethovent retorikusnak, Mozartot kedvesnek, de szívtelennek találjuk; csak Schumann kell. Egy hang nincs benne, amelynek okát és helyét ne tudnók, egy gondolat, amelyet ne gondolnánk el újra teljes intenzitással. (…)
Schumann a legintimebb hangköltő, akit ismerek. Nem szükséges bizonyítani, hogy az intim művészek - az egyénien és pillanatnyilag emberinek hajhászói - tulajdonképp a leghatalmasabb fejlesztői amaz ősi szent munkának, amelynek végcélja az örök emberi megismerése. Az ilyen emberek adják az új eszméket, új formákat, új alapokat. Ők az új irányok merész úttörői, akiket bolondoknak, senkiknek és pozőröknek kürtölnek ki a kortársak. Ami a formát illeti, Schumann alkotta meg a rövid-lélegzetű hangképet vagy zenei rajzot. Ki ne ismerné az Álmodozást, az Altatódalt, a Tündéreket. Micsoda testetlen finomságok: a Tél, Seherezade, az Alvó gyerek, A költő beszél, Fájdalom vég nélkül. A télnek - az öregségnek - emlékező melankóliája, Seherezade ezeregyéjszakai meséje, a szent költő méltóságos éneke... mind hangokban. Azután a többiek. A Dávid-szövetség táncai. Az emberszeretettől mosolygó humoreszk. Az édes, naiv gyermekmesék. A komor, jajgató, világfájdalmas szonáták. A nyájas falusi képek: kicsiny tanyákról, vadászatokról, magános mezei virágokról. S végre sok-sok dal. Mindenütt a melankóliának egy illatos lehellete érzik. (…)”
A bevezetőben említett zongoraművész a schumanni líra – talán éppen ez a melankólia egy illatos lehellete – megismeréséhez a FANTASIESTÜCKE, (op. 12) első tételét javasolta először Cziffra György előadásában – a Művész Úr szerint a darabnak ez egy optimálisan gyors verziója:
A darabot együtt megkerestük még Richter előadásában is – ez az optimálisan lassú változat, illetve itt idézünk az előttünk lévő jegyzetből: „Richter jobban bízik a zenében, szélesebb hömpölygést enged, mint Cziffra, aki a darabot összefogja”.
A líra mellett a virtuóz Schumann megismeréséhez is kaptunk ajánlást Schumann Toccata című művével, az előadó itt is Cziffra György:
Végül hadd idézzünk ismét a jegyzetünkből: „Schumann egyetlen frázisban többet el tudott mondani, mint más egy szonátában…”
Csütörtöktől vasárnapig a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalán opera-hétvégét tartottunk. Az eredeti terv az volt, hogy mindenféle operából osztunk meg részleteket, a végeredmény ezzel szemben olasz opera-hétvége lett a leghíresebb, legnépszerűbb áriákkal, duettekkel, kórusokkal.
A hétvége számunkra talán legszebb momentuma egy "hallgatói" visszajelzés. Ez a bizonyos "hallgatónk" a megosztásokat, illetve egy bizonyos megosztást 89 éves, igencsak ápolásra szoruló rokona társaságában hallgatta, nézte végig. "Hallgatónk" állítása szerint a néni Verdi Nabucco-jának Szabadságkórusát egymás után többször szerette volna meghallgatni. Az oldalt - mind ezt a blogot, mind a Facebook oldalt - pontosan ezért csináljuk: hacsak tíz percre, de örömöt szeretnénk szerezni. (Orvosi rendelőkben a túlsúlyról kifüggesztett plakáton valami ilyesmit írnak: sokat tehetünk egészségünkért, ha elhagyjuk a liftet, ha akárcsak két megállóval korábban leszállunk, és az utat hazáig gyalog tesszük meg. Mi a lelki egészséghez, a lelki egyensúlyhoz szeretnénk ezekkel a zenei részletekkel, zenei tízpercekkel hozzájárulni.)
Éppen ezért örülünk, hogy a követők száma szűk egy hónap alatt elérte és mára meg is haladta a százat. Továbbra is lelkesek vagyunk: nem tűzünk ki célszámokat, de örömmel veszünk minél több új és új csatlakozót, követőt.
Hadd ejtsünk még egy szót az olasz operáról, és Olaszországról, amelyek iránt bevallottan elfogultak vagyunk. A zenei részletek keresésekor és meghallgatásakor többször nagy harcot vívtunk a meghatottság könnyeivel, és bizony el kell ismernünk, hogy olykor a könnyek győztek. Az egyik ilyen alkalommal jutott eszünkbe Edmondo De Amicis Szív című könyvéhez írt ajánló, amelyet idézünk:
„- A Szívet ismered-e?
- Igen, persze, hisz ez is olasz könyv.
- Több. Olaszország kapuja a Szív. Ez az impérium a szívburokig terjed. (…) Tudod, kik a halhatatlanok? A szív fiai. Menj ki az utcára, kérdezd meg, ki tud megnevezni három miniszterelnököt vagy három tábornokot a világháború idejéből, vagy hogy ki volt a miniszter öt évvel ezelőtt! Senki se tudja. A kis savoyai dobost, a nagyanyjáért vérző romagnolait ismerik. Élnek. Vannak. Halhatatlanok.” (Lénárd A. Sándor)
És amikor teljesen átadtuk magunkat a meghatottságnak, eszünkbe jutott, valahonnan egészen mélyről felcsendült egy dallam, amellyel szeretnénk lezárni az opera-hétvégét, és amellyel szeretnénk köszönetet mondani a like-okért, a hozzászólásokért és a megosztásokért. Itt meg sem próbáltunk megvívni harcunkat a meghatottság könnyeivel...
Tegnap délelőtt a Facebook oldalon Mozart K. 537-es, „Koronázás I.” melléknevet viselő zongoraversenyének harmadik tételével kommentáltuk José Mourinho Madridba szerződését. Teljesen véletlenül egy Friedrich Gulda által vezényelt darabot osztottunk meg:
Hadd osszuk meg ezen felül a Gulda által a Light my fire című Doors dalra komponált variációkat: