Ötödik, és egyben utolsó részéhez érkezett a Friedrich Gulda életét bemutató bejegyzés-sorozat. Amikor jó pár hónappal ezelőtt elkezdtem Gulda életének utána olvasni, szinte minden forrás kiemelten foglalkozott a címben említett eseménnyel, amely igencsak megerősítette az ’enfant terrible’ (rettentő gyermek) image-ét.

A részletek: 1999. március 28-án egy névtelen faxüzenetben közölte, hogy Friedrich Gulda agyvérzés következtében elhunyt, majd pár napra eltűnt a nyilvánosság elől, hogy aztán egy Salzburgban rendezett "Feltámadás Party-n" újra feltűnjön. "Most aztán jól ráfáztatok, túl korán ünnepeltetek" - szólt az újságírókhoz.

Szűk egy év múlva (2000. január 27.) halott, a halál oka szívelégtelenség.

Zárszónak nem szeretnék egy Gulda, a briliáns Mozart, Bach és Beethoven játékos kezdetű mondatot írni, azt hiszem az első rész egyik kommentje a legmegfelelőbb, ez fejezi ki a Gulda-jelenség lényegét a legjobban. A hozzászólás szerzője Alf: "Valami nagyon belső muzikalitás volt benne, amit a hosszú évek kemény kiképzése sem ölt ki belőle."

Saját szerzemények, Beethoven, Schubert és Mozart részletek után jöjjön Bach, csupán egyetlen darab:

Kérés az olvasókhóz: légy szíves osszátok meg a véleményeteket az első életrajz-sorozatról, sok-e vagy kevés az öt rész, sok-e vagy kevés a zenei részletek száma, illetve bármit írjatok le, amit szívesen elmondanátok. Én a magam részéről nagy örömmel írtam mind az öt részt.

Kapcsolódó linkek:

Friedrich Gulda élete - 1. rész

Friedrich Gulda élete - 2. rész

Friedrich Gulda élete - 3. rész

Friedrich Gulda élete - 4. rész

A konzervatívokhoz hasonlóan a koncertszervezőknek is komoly fejtörést jelentett Gulda, ugyanis nagyon határozottan visszautasította, hogy fellépéseihez előre rögzített programot adjon: "Nem hagyom, hogy sarokba szorítsanak. Én a közönségnek játszom, és hogy mit, abban nagyban befolyásol a közönség visszajelzése."

Egyszer Arturo Benedetti-Michelangeli helyett lépett fel a Bécsi Zeneakadémián, ahol is a koncert második részében improvizálni kezdett. Ez finoman szólva nem vágott egybe Michelangeli rajongóinak az ízlésével: a hallgatóság fele tiltakozásul elhagyta a termet. Ez Guldát cseppet sem zavarta; úgy fejezte be az előadást, ahogyan szerette volna. Az kijelentést azonban, miszerint kiszámíthatatlan, arcátlan sértésnek vette: "Pontosságom és megbízhatóságom igazán tiszteletreméltó, sőt, már-már a vaskalapos pedantéria határát súrolja."

Miután Gulda hátat fordított Bachnak, Mozartnak, Beethovennek és a "klasszikus" koncerttermeknek, valamint figyelmét a jazz és könnyedebb műfajok felé fordította, sokan úgy gondolták, hogy a különc muzsikus "zenei percei" meg vannak számlálva. Csalatkozniuk kellett, ugyanis Gulda 1981-ben visszatért a "klasszikus" koncerttermekbe Mozart szonátáival. Párizsi, müncheni és milánói fellépései a zenetörténet egyik legnagyobb visszatérését jelentették. A bejegyzés írásához használt forrás szerint Gulda ezeken a koncerteken valósággal szárnyalt: a jazz zenész szabad szelleme és a klasszikus gyökerek tökéletes elegyet alkottak.

A YouTube-on megtaláltam egy 1981-es müncheni felvételt, amelyen Mozart F-dúr szonátáját - mindhárom tételt - adja elő:

A felvételről döntse el mindenki, hogy milyen, Gulda valóban szárnyal-e, én csupán egyetlen véleményt szeretnék idézni a sorozat első részében idézet CD ismertetőjéből: bizonyos Hang Weigl "nem véletlenül nevezte Friedrich Guldát a huszadik század egyik legnagyobb virtuózának".

Kapcsolódó linkek:

Friedrich Gulda élete - 1. rész

Friedrich Gulda élete - 2. rész

Friedrich Gulda élete - 3. rész

A héten újra elkezdtem olvasni a címben szereplő könyvet - Apámtól kaptam kölcsön. Ezt csak azért írom le, mert szerettem volna megvenni még tavaly ősszel antikváriumban, de azóta sem érkezett meg. Az eladó szerint az egyik legkeresettebb könyv. Valóban az...

"Szüleim művelt, intelligens emberek voltak; igazi értelmiségiek. Szerették a Művészetet és a Szépséget, és különösen a zene iránt vonzódtak.

Apám énekelt, cigány-románcokat, olyasmiket, hogy 'Ó, mást szeretek én hő szenvedéllyel', meg 'A krizantémok elhervadtak a kertben'. Később ez nagy segítséget jelentett számomra, amikor a moziban klimpíroztam.

Nem tagadom, szeretem a cigánydalokat. Ebben nem látok semmi szégyellnivalót, mint például Prokofjev, aki tüntetően dühbe gurult, valahányszor ilyen zenét hallott. Nyilván jobb zenei nevelést kapott, mint én, de én legalább nem vagyok sznob."

Eddig az idézet, ezt jó egy hete írtam, pontosabban másoltam be, aztán elmentettem, mert nem akartam, hogy csak így magában jelenjen meg. A mai napon aztán a Facebook oldalon egy Máté Péter dal megosztása utáni komment adta meg a folytatás ötletét.

Ha Sosztakovics szerette a cigány zenét, akkor vajon valaki, aki egyébként szereti a klasszikus zenét, szeretheti-e Máté Pétert? "Klasszikus"-e Máté Péter? Egyáltalán, mitől lesz valaki "klasszikus"?

Mit szólna a világ, ha egy zeneszerző azt nyilatkozná, hogy "Apám énekelt, Máté Péter dalokat, olyasmiket, hogy 'Hull az elsárgult levél, meg 'Ez majdnem szerelem volt'. Nem tagadom, szeretem a Máté Pétert. Ebben nem látok semmi szégyellnivalót, mint például X. Y., aki tüntetően dühbe gurult, valahányszor ilyen zenét hallott. Nyilván jobb zenei nevelést kapott, mint én, de én legalább nem vagyok sznob."

Én a magam részéről nagyon szeretem Máté Pétert, és az én szívemben nagyon jól elfér egymás mellett Bach, Brahms, Dinu Lipatti és Máté Péter.

Legyetek szívesek, szóljatok hozzá!

Grande Gustavo, ma este úgy vártunk Téged, ahogyan Nápoly várta annak idején Maradonát. És ma este úgy ünnepeltünk Téged a porondra lépéskor - még fel sem emelted a pálcádat -, mint ahogyan a Sao Paolo közönsége ünnepelte Őt, amikor először kifutott a pályára. (Dekázott párat, majd a kezdőkörből pattanás nélkül a hálóba lőtte a labdát.)

És a koncert végén is pontosan úgy éltettünk, ahogyan az egész város éltette Őt a két bajnoki cím és a kupagyőzelmek után. (Gondolatban a vállunkra vettünk, és úgy vittünk egészen hazáig.)

Grande Gustavo, most nem lehet és nem is szabad várni, hogy az élmény ülepedjen, most azonnal írni kell arról a csodáról, amit Te ma este adtál nekünk. Írni kell, mert beszélni egyszerűen nem lehet erről; bent áramlik, kavarog és dübörög minden, de szó egyszerűen nem képes elhagyni a szájat...

A beethoven-i szívet és lelket hoztad el nekünk a Te nagy dél-amerikai szíveddel és lelkeddel, és pontosan utat találtál a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Ma este a legrozsdásabb lakatokat is meg tudtad nyitni, a jéggé fagyott érzéseket is fel tudtad olvasztani, Grande Gustavo!

Köszönet a ráadásért, mert végre valaki nem félvállról, kicsit gúnyosan és lefitymálóan hátranézve: "Nesztek, ez jó lesz Nektek" vezényli a Magyar táncokat, hanem úgy, ahogyan Te tetted! (Nekem még a könnyem is kicsordult...)

És külön köszönet, hogy minden erkélyre és minden oldalra felköszöntél a szemeddel, és hogy a Zenekarodat is hátra fordítottad, hogy az orgonaülések felé is meghajoljanak.

Grande Gustavo, köszönjük, hogy megmutattad nekünk, hogy milyen egy igazi művész, és közben szerény maradtál. Te ma este úgy adtál nekünk nagyon sokat, hogy közben tényleg egy voltál közülünk!