Az alábbi élménybeszámoló ma reggel érkezett, fogadjátok sok szeretettel Gaborba élménybeszámolóját!

Ha széles körben feltettem volna a kérdést, hogy ki lesz december 7-én a legnagyobb "sztár" Baselben, valószínűleg szinte mindenki Rooneyt a Baselben vendégszereplő Manchester United tízesét említette volna.

Pedig az óvárosban a Stadt Casinóban a Verbier zenekar játszott Marta Argerich szólójával, és nagy  örömömre Takács-Nagy Gábor karmesterrel. Nem vagyok zeneértő, de Argerich zongorajátékától már az éteren keresztül beleborzongtam. Első alkalommal hallhattam élőben és már előre készültem a YouTube-on Vele is elérhető Sosztakovics 1. zongoraversenyből.

Nyitó darabként Mendelsohn h-moll szimfóniáját hallhattuk a vonós kamarazenekartól.  Az első csodálatos tétel segített ráhangolódni a Szosztakovics darabra. A zenekar csupa fiatalokból állt, akik a világ legalább földrészéről érkeztek.

Sokat vártam Argerich fellépésétől és a műtől is, ami tekintettel a csodálatos trombitaszólókra akár kettősversenynek is tűnhet. A nagy várakozás ellenére sem ért csalódás. Az eklektikus, asszonáns és disszonáns motívumok között pillanatok alatt váltó versenymű nagyszerű alkotás. Az egyes tételeken belül hol a harmónia volt érezhető, hol a világtól elfordulás, hol a 20 század háborúinak zenei leképeződései. Nem tudom szavakkal kifejezni hogy játszott Marta Argerich. A  YouTube videón ez talán átjön, ráadásul a partnerek ugyanazok voltak tegnap este, mint a videókon. A ráadás az utolsó tétel volt.

Az első rész:

A második rész:

Annyira magával ragadott a mű minden másodperce, hogy  szünetre hallgatóként is elfáradtam, és ilyet még nem éreztem koncerten.

A szünetben Marta Argerich dedikálta a koncertfelvételeiből álló 4 CD-s válogatást. Amikor megtudta (mert kérdezett is, nem csak írt), hogy magyar vagyok, Bartókról áradozott. Nemcsak a zongoraműveiről hanem a hegedűszonátáiról is. És azt is elmondta, hogy Takács-Nagy Gábortól hallotta, hogy Bartók több művét is éppen a baseli Stadt Casinoban mutatta be.

A második részben Dvorak csodálatos vonósszerenádját hallhattuk. A fiatal zenészek szinte lubickoltak a harmonikus, dinamikus és fiatalos mű játéka közben. Jó volt ez így. Az este nem bírt volna el még egy drámát a Sosztakovics mű után.

Ráadásként Mozart Divertimentójának egy tétele, majd a korábban hallott szerenád első tétele hangzott el.

Visszatérve az első kérdésre, hogy ki is volt az este sztárja Baselben? Aki nem a Stadt Casinoban ült, Streller és Frei nevét említené, akik góljaikkal a Baset juttatták a 16 közé, míg az MU kiesett. A "konkurens" mérkőzésről Takács-Nagy Gábor sem feledkezett meg, mert a ráadás konferálása előtt elmondta, hogy vezet a Basel az MU ellen.

Köszönöm minden zenésznek ezt az estét. Külön öröm, hogy a magyar karmester nagyszerűen irányította fiatal zenekart.

A bloggazda megjegyzése: a blogra korábban felkerült már Sosztakovics első zongoraversenye, a bejegyzése itt érhető el.

Chaplin azt állította, hogy életében három zsenivel találkozott: Einsteinnel, Churchill-lel és Clara Haskillal.

És ha tegnap az egyik hozzászólás így szólt a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalán: "Clara Haskil elbűvölő", akkor nagyon érdemes ezt is meghallgatni Vele. Én délután tettem ezt a munkahelyemen, miközben dolgoztam. Nemrég sötétedett be, de még senki nem kapcsolta fel a lámpát az asztalán: ez a félhomály ideális volt ehhez a zenéhez.

Az egyes tételek: 1. Idegen országokról és emberekről; 2. Különös történet; 3. Fogócska; 4. Kérlelő gyermek; 5. Teljes boldogság; 6. Fontos esemény; 7. Álmodozás; 8. A kandallónál; 9. A vesszőparipán; 10. Csaknem túl komoly; 11. Megfélemlítés; 12. A gyermek elszenderül; 13. A költő szól

Clara Haskil életéről bővebben: mr3-bartok.hu

Ez a bejegyzés tulajdonképpen a Mikulás ajándéka a Mindennapi klasszikusok oldal olvasóinak.

Az első felvétel Clara Haskillal - a klasszikus verzió:

A második pedig Fasil Say előadása:

Utóirat: ezt a dallamot Dohnányi is feldolgozta op. 25-ös, Változatok egy gyermekdalra című rövid zenekari művében.

Első rész:

Második rész:

Az egyik kedvencem Mozarttól a hárfára és fuvolára írt C-dúr versenymű. (K 299.)  Ezt a művet jó sok évvel ezelőtt láttam a Zeneakadémián, a karmester Kobajasi Kenicsiró volt. Az orgonaülésen ültem, szinte egy vonalban a hárfával - nagyon nagy élmény volt így látni és hallani a darabot. Valamiért Karácsony előtt szeretem hallgatni, ezért is ezt teszem most ki a blogra az évfordulóhoz kapcsolódóan - szerintem igazi adventi zene.

Elég sok írás található az interneten erről a darabról, én ezekből csak két részletet szeretnénk ide beszúrni:

"A mű 1778. áprilisában keletkezett. Mozart ekkor Párizsban járt. Pártfogója, Grimm báró közbenjárása nyomán Guines herceg házában fogadta a fiatal muzsikust. Mozart levelében elragadtatással ír arról, hogy milyen hasonlíthatatlanul szépen fuvolázott a herceg, leánya pedig milyen nagyszerűen hárfázott. A látogatás azzal végződött, hogy a herceg versenyművet rendelt Mozartnál a maga és leánya számára." (forrás: wikipédia)

"A C-dúr fuvola-hárfaversenyt gyakran éri vád a Mozart-irodalomban amiatt, hogy túlságosan keresi a megrendelő kegyét – az alkotás kárára. Kétségtelen, hogy a mű szerkezeti komplexitását, harmóniakezelésének mélyértelműségét tekintve aligha vetekedhet az 1780-as évek nagy billentyűs concertóival." (forrás: mr3-bartok.hu)

Itt is sikerült megtalálni a teljes művet egy videón:

P-nak

Az egész így kezdődött - egy korábbi bejegyzésben már megírtam:

"Mit szeretnél?" - kérdezem a gyerekemet: nemsokára négyéves kislány -, "menjek oda Hozzád rajzolni vagy maradjak itt?" "Maradj ott, rajzolok egyedül" - mondja. Maradok tehát a kanapén és elindítom nem is tudom, hogy hanyadszor a címben szereplő darabot:

Ülünk csöndben a kicsi lakásban, Ő rajzol, színes papírokat vagdos, az apró négyzeteket egy rajzlapra ragasztja. Egyszer csak megszólal - teljesen magától -, kicsit nekem, kicsit magának mondja: "Ez nagyon szép zene..."

Ez volt az első alkalom, hogy zongorazenét hallgattunk, idén februárban történt. Most hétvégén aztán megint így történt alakult. 

Megbeszéltük, hogy nem megyünk sehová; ülünk bent a jó meleg szobában, P. az ölemben, nagyon komolyan mondja: "Papa, Te mindig mondd meg, hogy milyen színű legyen, én meg kiszínezem..." Aztán egy idő múlva: "Most színezz Te, én meg megmondom, hogy milyenre..." Így üldögélünk két órán keresztül, néha azért lerakom, aztán megint az ölembe ül.

Meghallgatjuk a két- és háromszólamú invenciókat, szinte a teljes Goldberg-variációkat, aztán a Schubert impromptuket, közben kiszínezünk három vagy négy képet; Ő olykor fest és vagdos, meg ragasztgat.

Én meg abban reménykedem, hogy ha legközelebb megkérdezem majd, hogy mit hallgassunk rajzoláshoz, ugyanazt válaszolja majd, mint most hétvégén: zongorazenét.