A pénteki Muzsikáló délutánban hallottam az f-moll impromptu végét. Némethy Attila ezt mondta: "Valami megfoghatatlanul szomorú van ebben a zenében (...) és maga az f-moll hangnem sem véletlen, persze, az f-mollban nagyon szomorú zenéket lehet írni."

"Schubert váratlanul a Hétköznapi Ember hangján szólalt meg. Beethoven felforgatja a világot, milliókhoz beszél, míg Schubert az egyes emberek szívéhez szól."

(Az idézet forrása: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis Az ember zenéje című könyve)

Nekem a legkedvesebb Liszt-mű a h-moll szonáta. Nem volt ez mindig így, nagyon nehezen barátkoztam meg vele. Nemrég ezt találtam a fidelio.hu-n:

"Bartók alább idézett cikkében (1911), majd akadémiai székfoglaló előadásában (1936) méltatta Liszt alkotását. A h-moll szonátáról, amelyet ő maga is felvett zongoraművészi repertoárjába, így emlékezik: 'Még tanuló koromban először került kezembe a Liszt-szonáta. Megpróbálkoztam vele, de megbarátkozásra akkor nem került sor. Az expozíció első felét ridegnek találtam, üresnek éreztem, a fugató iróniáját észre sem vettem. Persze ez akkor volt, amikor Beethoven utolsó szonátáit sem értettem meg. Nemsokára azután hallottam a szonátát Dohnányitól, tökéletes előadásban. Ennek ellenére a megértéstől távol maradtam. Néhány év múlva újból elővettem a művet - zongoratechnikája és nehézségeinek legyőzése érdekelt. És tanulás közben lassan-lassan megszerettem, ha nem is föltétlenül. Később beszélgettem egyszer Dohnányival erről a szonátáról, és akkor legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy ő is ugyanígy járt vele.' (Liszt zenéje és a mai közönség. Zenetudományi Tanulmányok, 1955. 13.1)"

Van egy legendás felvétele az V. zongoraversenynek: 1988-ban Claudio Arrau 85. születésnapján játszotta a versenyművet Londonban, a karmester Colin Davis volt. Eddig csak részenként lehetett elérni, most megtaláltam egyben az egészet. Nézzétek, hallgassátok, kommenteljétek!

"Beethoven kinyilatkoztat; Schubert nem, ő szemlélődik. Dalai, kvartettjei, szimfóniái és miséi természetes, emberi tartással ballagnak és bolyonganak. (...) Schubert hangja a halandó ember hangja, amely felröppen a transzcendens világba, és egyetlen eszköze volt, amely azonban halhatatlanná tette: az imádsággá nemesedett madárdal. Vajon továbbra is megőrzi boldog mámorát, ha nem hal meg harmincegy esztendős korában, 1828-ban?" (Schubert 1828-ban november 19-én halt meg)

(Az idézet forrása: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis Az ember zenéje című könyve)

A legemlékezetesebb dal

Az első Schubert-élmény: általános iskola 7. osztály, énekóra, A pisztráng. A fiúk - az osztály fele - a "nagy horgászbottal vártam..." részben egyetlen szócskát megváltoztattak: mindig így énekeltük. Az énektanár - hatalmas vörös, bandzsa ember - mint egy vadászkutya pásztázta a fiú-blokkokat, de mi voltunk az ügyesebbek: valamelyik blokknak valahogyan mindig sikerült kiénekelnie. Ő majd felrobbant ilyenkor, mi meg ünnepeltük az újabb győzelmet...

Évekkel később Varnus Xavér valamelyik könyvében olvastam:

"A legmegrázóbb temetésnek 1993-ban voltam véletlen tanúja Párisban. Ács Gáborral, a Petőfi Rádió fiatal riporterével bóklásztunk a Père Lachaise temetőben. Csodálatos idő volt, néhány perccel korábban álltunk fel a sírkert főbejáratával szemben lévő kiskocsma asztalától, amelynek franciás szellemességgel ezt a nevet adták: „Jobb, mint a túloldalon”. A levelektől roskadozó ágak között a napfény nagy pettyekben világította meg Molière, Chopin, Enescu, Abélard és Héloïse sírját. Az ódon köveken gyíkok sütkéreztek, a tücskök pedig a folytonosan megújuló élet szerenádját pengették lantjaikon. A főút közepén lévő hatalmas szoborcsoport is inkább allegorikus volt, mint megrázó: lepleiket el-elhagyó márványemberek meneteltek egy nyitott, fekete kapu felé, amely mögött a sötétség birodalma kezdődött.

A krematórium és a kazamaták bejárata előtt Gábor egy pillanatra visszamaradt: ez a pillanat elegendő volt ahhoz, hogy elveszítsük egymást. Hirtelen a kolumbárium hideg, nyirkos csarnokrendszerében találtam magam, amely olyan halványan volt csak megvilágítva, hogy szinte tapogatózni kellett a napfény ragyogása után. Egy-két perce lehettem bent, mikoris kísérteties jelenet vette kezdetét: a lenyűgöző méretű, visszhangos kőfalak között – olyan távolról, mintha ott sem lenne, de mégis minden hangjában hallhatóan – megszólalt Siegfried gyászindulója, a terem végében pedig egy bronzkapu, amelyet mérete okán idáig falnak véltem, lassan megnyílt, s keszeg, időtlen-idős, fekete talárba öltözött férfi közeledett urnával a kezében a másik terem túlvilági derengéséből, mögötte pedig fiatal lány jött mezítláb (ma sem értem, miért?), kezében rózsaszállal, láthatóan roskadozva a fájdalomtól: akárcsak A halál és a lányka kelt volna életre.

Visszahúzódtam egy sötét mélyedésbe, s borzongva figyeltem e látomást. Mikor a terem távoli szegletébe értek, s az öreg egy falban lévő üregbe helyezte az urnát, a lányt elhagyta minden ereje, a földre borult, és keservesen elkezdett zokogni: jajgatása a visszhangos kriptában egybezúgott Wagner komor harmóniáival. Az öreg pedig a Végzet kimértségével, a lányra ügyet sem vetve végezte a dolgát. Kimenekültem a napfénybe, de hosszú hetekig nem tudtam szabadulni a halál színpadának e kegyetlen előadásától. Soha nem tudom már meg, kit siratott a lány: maradjon is titok számomra."

A halál és a lányka a legnagyobb vonósnégyes - én a fenti írás után találtam rá:

A legemlékezetesebb kamaradarab:

A Rév Líviáról szóló, az m1-en sugárzott filmben fedeztem fel az Esz-dúr trió 2. tételét - 1:30-nál:

Itt meg a teljes tétel - talán erre igaz leginkább a schuberti szemlélődés:

A legemlékezetesebb szonátáról - B-dúr - és szimfóniáról - IX. - már írtam, így azok most nem kerülnek ki.

Még Frankfurtban, az ottani főpróba és koncert alatt határoztam el, hogy mindenképpen elmegyek majd Budapesten is a turné valamelyik hangversenyére. Frankfurtban a második zongoraversenyt és Schubert IX. szimfóniáját láttam, a MÜPÁ-ban a november 6-ai előadásra sikerült jegyet szereznem; a program itt Bartók első zongorakoncertje, Schubert V. szimfóniája és Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája volt - a fenti művek mellett mindkét esten elhangzott Bartóktól a Magyar parasztdalok, mint a hangversenyek bevezetője.

Szóval, a katartikust élményt akartam átélni újra, de sajnos csalódnom kellett. Az elmúlt héten aztán sokat gondolkoztam, hogy mit is írjak a koncertről: tényleg nem volt jó az előadás? Ha igen, akkor miért nem? Nem találtam fogást rajta, aztán ma reggel egy pillanat alatt megértettem mindent: egyszerűen nem készültem fel, nem tudtam felkészülni megfelelően a hangversenyre. Mert azt gondolom - és ez a gondolat is ma reggel jött -, hogy a hangversenyekre fel kell készülni.

Szakadjunk el egy pillanatra a Fesztiválzenekartól, Bartóktól, Schuberttől, Frankfurttól és a MÜPÁ-tól, nyissuk ki gondolatban a Füveskönyvet, és olvassuk el az eddig még nem ismert ajánlásokat:

A hangversenyekről

A hangversenyekre - amelyek a zenehallgatás legkülönlegesebb és legmagasztosabb eseményei - készülj egész testeddel és lelkeddel! A hangverseny napjára - amennyiben ez hétköznapra esik -, végy ki szabadnapot; ha ezt nem teheted, akkor is legkésőbb délben hagyd abba munkádat. Ebéded legyen könnyű - az alkoholt és a cigarettát ezen a napon kerüld -, délutáni pihenőd pedig ne legyen hosszabb, mint fél óra. A megterhelt gyomor és a túl hosszú, nyugtalan délutáni alvás estére eltompítja érzékeidet és álmossá tesz.

Délután tégy hosszú sétát, amely végén gyalogosan érkezel az előadásra. Érzékszerveid a séta alatt kinyílnak, lelked kiszellőzik, szerveid pihentek és ugrásra készek: mohón vetik majd magukat a zene nyújtotta táplálékra. Mert ne feledd, nem csak füleiddel és érzékszerveiddel, hanem minden szerveddel: gyomroddal, beleiddel, tüdőddel és szíveddel is részt veszel az előadáson. 

A hangversenyek végéről és a ruhatárról

Soha nem értettem azokat, akik a hangversenyek végén a ruhatárhoz sietnek és a sorban fennhangon az előadásról mondanak véleményt. Ha teheted, légy türelmes és utolsóként hagyd el a termet. Lélegezz egyedül mélyeket és szívd magadba a koncert levegőjét: elméd, szíved és lelked még egyszer megtelik az est varázsával. Ha a hangversenyteremben vagy a ruhatárnál ismerősök, ismeretlenek az estről és élményeidről kérdeznek, tömören és udvariasan válaszolj. Tudd, ilyenkor minden szó felesleges fecsegés. Az élményekhez, mint egy fejedelmi lakoma megemésztéséhez idő kell: a legjobban teszed, ha ilyenkor hosszú órákig hallgatásba burkolózol.