"Beethoven kinyilatkoztat; Schubert nem, ő szemlélődik. Dalai, kvartettjei, szimfóniái és miséi természetes, emberi tartással ballagnak és bolyonganak. (...) Schubert hangja a halandó ember hangja, amely felröppen a transzcendens világba, és egyetlen eszköze volt, amely azonban halhatatlanná tette: az imádsággá nemesedett madárdal. Vajon továbbra is megőrzi boldog mámorát, ha nem hal meg harmincegy esztendős korában, 1828-ban?" (Schubert 1828-ban november 19-én halt meg)

(Az idézet forrása: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis Az ember zenéje című könyve)

A legemlékezetesebb dal

Az első Schubert-élmény: általános iskola 7. osztály, énekóra, A pisztráng. A fiúk - az osztály fele - a "nagy horgászbottal vártam..." részben egyetlen szócskát megváltoztattak: mindig így énekeltük. Az énektanár - hatalmas vörös, bandzsa ember - mint egy vadászkutya pásztázta a fiú-blokkokat, de mi voltunk az ügyesebbek: valamelyik blokknak valahogyan mindig sikerült kiénekelnie. Ő majd felrobbant ilyenkor, mi meg ünnepeltük az újabb győzelmet...

Évekkel később Varnus Xavér valamelyik könyvében olvastam:

"A legmegrázóbb temetésnek 1993-ban voltam véletlen tanúja Párisban. Ács Gáborral, a Petőfi Rádió fiatal riporterével bóklásztunk a Père Lachaise temetőben. Csodálatos idő volt, néhány perccel korábban álltunk fel a sírkert főbejáratával szemben lévő kiskocsma asztalától, amelynek franciás szellemességgel ezt a nevet adták: „Jobb, mint a túloldalon”. A levelektől roskadozó ágak között a napfény nagy pettyekben világította meg Molière, Chopin, Enescu, Abélard és Héloïse sírját. Az ódon köveken gyíkok sütkéreztek, a tücskök pedig a folytonosan megújuló élet szerenádját pengették lantjaikon. A főút közepén lévő hatalmas szoborcsoport is inkább allegorikus volt, mint megrázó: lepleiket el-elhagyó márványemberek meneteltek egy nyitott, fekete kapu felé, amely mögött a sötétség birodalma kezdődött.

A krematórium és a kazamaták bejárata előtt Gábor egy pillanatra visszamaradt: ez a pillanat elegendő volt ahhoz, hogy elveszítsük egymást. Hirtelen a kolumbárium hideg, nyirkos csarnokrendszerében találtam magam, amely olyan halványan volt csak megvilágítva, hogy szinte tapogatózni kellett a napfény ragyogása után. Egy-két perce lehettem bent, mikoris kísérteties jelenet vette kezdetét: a lenyűgöző méretű, visszhangos kőfalak között – olyan távolról, mintha ott sem lenne, de mégis minden hangjában hallhatóan – megszólalt Siegfried gyászindulója, a terem végében pedig egy bronzkapu, amelyet mérete okán idáig falnak véltem, lassan megnyílt, s keszeg, időtlen-idős, fekete talárba öltözött férfi közeledett urnával a kezében a másik terem túlvilági derengéséből, mögötte pedig fiatal lány jött mezítláb (ma sem értem, miért?), kezében rózsaszállal, láthatóan roskadozva a fájdalomtól: akárcsak A halál és a lányka kelt volna életre.

Visszahúzódtam egy sötét mélyedésbe, s borzongva figyeltem e látomást. Mikor a terem távoli szegletébe értek, s az öreg egy falban lévő üregbe helyezte az urnát, a lányt elhagyta minden ereje, a földre borult, és keservesen elkezdett zokogni: jajgatása a visszhangos kriptában egybezúgott Wagner komor harmóniáival. Az öreg pedig a Végzet kimértségével, a lányra ügyet sem vetve végezte a dolgát. Kimenekültem a napfénybe, de hosszú hetekig nem tudtam szabadulni a halál színpadának e kegyetlen előadásától. Soha nem tudom már meg, kit siratott a lány: maradjon is titok számomra."

A halál és a lányka a legnagyobb vonósnégyes - én a fenti írás után találtam rá:

A legemlékezetesebb kamaradarab:

A Rév Líviáról szóló, az m1-en sugárzott filmben fedeztem fel az Esz-dúr trió 2. tételét - 1:30-nál:

Itt meg a teljes tétel - talán erre igaz leginkább a schuberti szemlélődés:

A legemlékezetesebb szonátáról - B-dúr - és szimfóniáról - IX. - már írtam, így azok most nem kerülnek ki.