A Mindennapi klasszikusok oldal baseli "tudósítója" újabb élménybeszámolóval ajándékozott meg bennünket. Fogadjátok sok szeretettel Gaborba írását!

Kevesebb, mint egy héttel Takács-Nagy Gábor (Marta Argerich, Verbier zenekar) nagy sikerű előadása után újra egy magyar előadó töltötte meg (szinte teljesen) a baseli Stadt Casinot. Schiff András (ráadásokkal együtt két és fél órás) programjában kizárólag variációs művek szerepeltek. A Steinway zongorán a koncert első felében 4 mű hangzott fel:

* Wolfgang Amadeus Mozart: Zwölf Variationen B-Dur, KV 500

* Felix Mendelssohn Bartholdy: Variations sérieuses d-Moll, op. 54

* Joseph Haydn: Variationen f-Moll, Hob. XVII: 6

* Robert Schumann: Thema mit Variationen Es-Dur («Geistervariationen»)

Engem leginkább a Haydn variációk fogtak meg. Az alábbi felvételen Alfred Brendel játssza a művet:

A koncert második felében Beethoven Diabelli variációi (op. 120) következtek

Nagyon tetszett az előadás frazeológiája. Minden variáció önálló műként szólalt meg, változatos dinamikával. Különösen az utolsó variáció ragadott meg. Az egész este folyamán úgy éreztem, hogy Schiff András a szerzőnek és a zongorának játszott, és minden darab után először a zongora előtt hajolt meg. Marta Argerich a virtuozitást helyezte előtérbe, és sokkal inkább a közönségnek játszott.

Az első ráadás a Goldberg variációk egyik részlete volt:

Mivel csak egy részlet szólalt meg, nem éreztem teljesnek a maratoni koncertet sem. Szerettem volna a teljes művet meghallgatni. A művet, amely tökéletes. És rögtön Alfred Brendel búcsúkoncertjei jutottak az eszembe (amelyek közül az utolsót felvételről hallottam a Bartókon). Brendel Mozart Jeunehomme koncertje mellett, Haydn variációk, egy-egy Mozart és Beethoven szonáta hangzott el, majd a pódiumtól örökre búcsúzó Brendel, Schubert halála előtt írt B-dúr szonátáját játszotta, amely a zeneirodalom legmennyeibb és földi élettől legtávolabbi darabjai közé tartozik.

De ráadásként Brendel is Bachot játszott. A Brendel koncertet és Schiff Andrást hallgatva is éreztem, hogy miért Bachtól ered minden "modern" klasszikus zene és különösen a variációs műfaj. Bach mindig jelen van, akkor is ha az alapprogramban nem szólal meg. A második ráadás Beethoven op. 109-es szonátájának variációi voltak.

A tegnapi koncert energiát adott, feltöltött, és nagyon várom, mikor hallhatom újra Schiff Andrást.

A címen gondolkozom, hogy mi legyen.

Van egy CD-m: Arcadi Volodos Rachmanyinov harmadik zongoraversenyét játssza, utána jön pár szólódarab, köztük az opus 3-as sorozatból a Szerenád. Eddig szinte csak a zongoraversenyt hallgattam, aztán egyik este elcsíptem a Szerenád dallamát fél füllel. És azóta csak nem hagy nyugodni ez a dallam; ma egész nap arra vártam, hogy meghallgassam. Este meghallgattam az autóban, aztán meghallgattam a konyhában, most is ezt hallgatom, nem is tudom, hogy hanyadszor.

Azt hiszem, hogy az lesz a címe: Rachmanyinov és a kurvoid dallam. Lehetne az, hogy Rachmanyinov, a gaz csábító, vagy Rachmanyinov és a keleties dallamok, vagy orientális fűszerek, vagy Rachmanyinov és az érzékiség, de ez mind mellébeszélés lenne.

Egyes számú egyenes: 2012-ben újra jön Szokolov, én meg az elmúlt héten elővettem a tavalyi koncerten vásárolt CD-k közül a Beethoven lemezt, rajta a címben szereplő mű is.

Második számú: a héten élménybeszámoló érkezett Baselből Martha Argerich hangversenyéről: Sosztakovics első zongoraversenyét adta elő.

Harmadik számú egyenes: ma reggel a Hangversenykalauzban utána olvastam a Sosztakovics zongoraversenynek: "(...) A zárótétel szilaj kedvű, gyakran parodisztikus zenéjében a trombita a tréfacsináló. A jókedv tetőpontján meglepetés is éri a hallgatót: Beethoven G-dúr zongora-rondójának az elveszett garast tombolva kereső, groteszk témája hangzik fel a zongora nagyszabású kadenciájában."

A polcon egy másik kötetben a zongoradarabok: "Ez a kompozíció, amely népszerűségét elsősorban alcímének („Az elvesztett garas miatt támadt düh kitombolása egy capriccióban”) köszönheti, nyomtatásban csak a zeneszerző halála után, 1828-ban jelent meg. Opus-számát utólag kapta. 1945-ben azonban égy amerikai magángyűjteményben felfedezték a darab kéziratát, és érről egyrészt kiderült, hogy a mű 1800 előtt készült, másrészt hogy a nagy érdeklődést keltő alcím Anton Schindler kézírásából származik. Maga Beethoven viszont a kotta belső oldalára – a hangjegyek fölé – ezt írta: Alla ingharese quasi un capriccio. Nem csekély fejtörést okoz a rejtélyes 'ingharese' felirat (amennyiben helyesen olvasták!): értelme éppúgy lehet 'ungherese' (magyar), mint 'zingarese' (cigány), bár a zene karaktere egyikhez sem illik. De további magyarázatra vár a Schindlertől származó program (amely talán mégiscsak a zeneszerző ötletéből került a címlapra), valamint az, hogy ezt a nyilvánvaló remekművet – amelytől joggal remélhetett kedvező fogadtatást – miért nem adta közre Beethoven a maga idejében? A rondóformát ezúttal a variáció oldaláról közelíti meg a zeneköltő: szellemes változatokkal köríti a rondótémát, amelynek hangnemi terve a Minore (g-moll) és a mediáns (E-dúr) hangnemeket is magában foglalja."

Íme, a Beethoven darab Szokolovval: 

Itt meg a zongoraverseny negyedik tétele. A felvétel érdekessége, hogy a szerző fia - Maxim - vezényel, a zongoraszólót pedig az unoka - Dmitrij Jr. - játssza:

Az előző bejegyzésben említett Alfred Brendel Mozart CD-n a h-moll adagio mellett megtalálható az a-moll rondó is. A lemezhez tartozó füzet együtt tárgyalja e két művet, ugyanis az ismertető szerint ezek kapcsolatba hozhatóak Leopold Mozart halálával. A rondó keletkezésének ideje 1787 - Mozart apja is ebben az évben halt meg -, az adagio-é pedig 1788.

A Hangversenykalauz így ír az a-moll rondóról: "E művét megelőzően csak egyetlen zongoraművet írt Mozart a-mollban: a párizsi szonátát, amely anyja elvesztésének megrázkódtatásait tükrözi. 1787 tavaszán – az a-moll rondó keletkezése idején – ismét foglalkoznia kellett az elmúlás gondolatával: meghalt egyik legkedvesebb barátja, a vele egykorú Hatzfeld gróf és Leopold Mozart egészségi állapota felől is aggasztó híreket kapott. '…Sohasem alszom el anélkül, hogy ne gondolnék rá: bármilyen fiatal vagyok is, másnap talán nem leszek többé…' – írja április 4-én, néhány héttel a rondó befejezése után apjának."

Utószó1: A fentebb említett a-moll szonáta egy korábbi bejegyzésben a blogra is felkerült Dinu Lipatti előadásában.

Utószó2: egy gondolat a h-moll adagio-hoz. A tegnapi bejegyzés két hozzászólása szerint Uchida széttöri a darabot. Nekem éppen ez tetszik benne: ahogyan a fájdalom töri meg az embert. A mű keletkezése 1788 márciusa, Leopold Mozart 1787. május 28-án halt meg. Talán ezzel együtt lett volna teljes a tegnapi poszt.

Íme, Uchidával még egyszer:

És egy teljesen más felfogás Horowitz előadásában:

Egy hét Mitsuko Uchidával címmel írtam élménybeszámolót májusban a japán zongoristanő budapesti fellépéséről. Úgy látszik, kapcsolatunk bizonyos szempontból állandó, ugyanis napok óta újra Uchidával kelek és fekszem.

Minden úgy kezdődött, hogy a héten egyik este Mozart zongoradarabokat hallgattam. Az A-dúr szonáta (KV 331) első tételének végén bóbiskoltam el, lényegében végigaludtam a második és harmadik tételt, és csak a szonáta után következő adagio közben ébredtem fel.

Vannak a zenehallgatásnak megismételhetetlen pillanatai, amelyeket azonban újra és újra át szeretnénk élni: nekem ilyen volt az ébredés az adagio-ra. Ennél súlyosabb és szomorúbb zongoradarabot nem nagyon tudok elképzelni.

A CD-n Alfred Brendel a szólista - rákerestem, hogy a YouTube-on kivel érhető el - én napok óta ezt hallgatom a "halk és intim" Uchidával: