A blogra korábban felkerült már a IV. és az V. zongoraverseny is, ma felkerül a III. Egy rövid ismertető Papp Viktor: Beethoven élete és művei című könyvéből:

"A III. zongoraverseny (c-moll) remekbe készült. Döblinben született, a vidék természeti szépségeinek hatása alatt. Ezerszínű minden tétele, largo-ja mint maga a ragyogó, tavaszi égbolt. Beethoven nagyon szerette játszani ezt a versenyművét. A zongorarészt sokáig le sem írta, hanem a zenekari szólamokból olvasta. Mulatságosan mondja el egyik kótaforgatója, hogy adta elő Beethoven 1803-ban ezt a művét: 'Uram, irgalmazz! _ csupa üres lap volt előttem, itt-ott némelyik sorban valami macskakaparás, amit a mester talán tudott olvasni, de nekem nem voltak érthetőbbek az egyiptomi hieroglifáknál.'"

Maurizio Pollini ma 70 éves, Isten éltesse!

"Épp most érkezett meg Maurice Ravel haláláról a szomorú távirati értesítés. - A világ korunk egyik legnagyobb zeneszerzőjét vesztette el benne.  Tudom jól, hogy egyelőre még nem minden muzsikus méltányolja érdeme szerint Ravel kiváló tehetségét. Noha bizonyos mértékben Debussy alkotásmódját folytatta, Ravel mégis sok pompás, egyénien eredeti vonással gyarapította a zeneművészetet. (...)

Ravellel Párizsban találkoztam először 1920-ban, egy olyan házi hangversenyen, amelyen Sztravinszkij, Ansermet és több más zenei kiválóság is jelen volt. Kis növésű, éles, jellegzetes arcvonású, őszesbe boruló hatalmas sörényű férfi lépett a szobába. Ravel volt. Valaki bemutatott neki. Amikor örömömet fejeztem ki azon, hogy kezet szoríthattam egy olyan kiváló zeneszerzővel, mint ő, s mesternek szólítottam - Franciaországban általában így szólítják a neves művészeket -, Ravel úgy elkapta előlem a kezét, mintha legalábbis meg akartam volna csókolni és felkiáltott: 'Ó, kérem, ne nevezzen engem mesternek!' A szerénység alapvető vonása volt jellemének. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Ravel tökéletesen tudatában volt nagy tehetségének, ám utált mindenfajta hódolatmegnyilvánulást, és minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje az ilyen irányú kísérleteket. (...)

Ravel barátait nem érte váratlanul halála. A súlyos és nyilvánvalóan gyógyíthatatlan agytumor már régóta gyötörte. Élete utolsó éveit félig öntudatlan állapotban töltötte. A párizsiak nagyon szerették Ravelt. Amikor hosszú szünet után megpillantották a színházban legkedveltebb zeneszerzőjüket, egyik művének bemutatóján, az egész terem felállt és dörgő tapsviharral üdvözölte. Ravel mindaddig mozdulatlanul ült páholyában, amíg egyik kísérője valamit nem súgott fülébe. Erre engedelmesen felállt, meghajolt, azután újból elfoglalta helyét s ugyanolyan mereven ült székén, mint előbb. Akkoriban már alig vett tudomást környezetéről, habár olykor-olykor voltak rövid időszakok, amelyekben teljesen tisztában volt reménytelen állapotával. (...)"

Az idézetek forrása Prokofjev önéletrajzi könyve - Önéletrajz és írások a címe.

Én szinte soha nem hallgatok magamtól Ravelt, de ha a rádióban véletlenül elcsípem, akkor mindig nagyon tetszik. Így volt ez ma reggel is; a Bartók Rádióban a G-dúr zongoraverseny második tétele ment le, most ide a teljes mű kerül ki:

A sok Észak-Koreáról szóló híradás eszembe juttatott egy koncertet: a New York-i Filharmonikusok Észak-Koreában Dvorak IX. szimfóniáját adják elő.

Utána olvastam a hangversenynek, az első darab az "Arirang" volt - ez egy koreai népdal, íme:

YouTube találatok a "new york philharmonic orchestra north korea" keresésre

A The New York Times tudósítása

Nekem Wagner eleinte olyan volt, mint általános iskolában a gimnáziumi matematika zöldkönyv: egyiket sem ismertem, egyiket sem értettem, mégis remekül lehetett vele ijesztgetni. Wagner éppen olyan kibírhatatlan, mint amennyire nehéz a feladat; Wagnert nem lehet meghallgatni, az egyenlet nem megoldható. Hagyjuk a fenébe az egészet, menjünk inkább focizni.

Aztán egyszer meghallottam a Siegfried-idillt egy hangversenyen: minden volt, csak nem ijesztő és kibírhatatlan.

És amiért ez a darab pont ma kerül ki a blogra: a mű először 1870. december 25-én hangzott fel:

"A Siegfried-idill afféle kakukktojás Wagner életművében, hiszen a zeneszerző (néhány fiatalkori próbálkozástól eltekintve) szinte kizárólag az operaszínpad számára komponált, konfliktuskereső természetéből eredően pedig pályája legnagyobb részében az idilli élethelyzetek is messze elkerülték. A Siegfried-idillt életre hívó 1870-es esztendőben mégis úgy tűnt, a komponista végleg révbe ért: 1868-ban nagy sikert aratott A nürnbergi mesterdalnokok müncheni bemutatója, a következő évben elkészült Siegfried – mintegy tíz évvel korábban félbehagyott – partitúrája, 1870-ben pedig Wagner hozzákezdhetett Az istenek alkonya megkomponálásához. A szakmai sikerek hátterében egyértelműen az immár rendezettebb magánélet állt: ugyanez év augusztusában a zeneszerző végre feleségül vehette Liszt Ferenc lányát, Cosimát, akitől első fiúgyermeke, Siegfried Richard született. A Siegfried-idill – mely az azonos című opera harmadik felvonásából kölcsönöz motívumokat – 1870 karácsonyán hangzott el első ízben Wagner házának lépcsőházában: a zeneszerző ezzel a születésnapi szerenáddal köszönte meg feleségének az élete minden részletére kiterjedő gondoskodást." (forrás: mrze.hu)

További javasolt linkek:

A hét zeneműve: mr3.bartok.hu

A KultúrPart írása

Bár 1807-ben volt már egy házikoncert Franz Joseph von Lobkowicz otthonában, az első nyilvános előadásra 1808. december 22-én került sor Bécsben a Theater an der Wienben, ahol a zongoraverseny mellett - a szólót maga Beethoven játszotta -, bemutatták a szerző vezényletével az ötödik és hatodik szimfóniát is.

"A mű egyik különlegessége, hogy a kor gyakorlatától eltérően a szólóhangszer szólal meg benne először, a másik pedig az Orfeusz-legendával hírbe hozott lassú tétel. Először Liszt Ferenc mutatott rá a hasonlóságra e tétel és Gluck Orfeusz és Euridiké című operájának azon jelenete között, amelyben Orfeusz énekével lecsitítja a fúriákat, hogy beléphessen az alvilágba és visszahozhassa a szerelmét. (Egy amerikai zenetörténész szerint nemcsak a középső, hanem a zongoraverseny mindhárom tétele kapcsolatban van az Orfeusz-történettel.) A sötét színű vonósok kérlelhetetlen keménységgel szólalnak meg, s erre kontrasztként a zongora magányos, panaszos hangja felel – ismét Kovács János szavaival – 'szinte már az emberi beszéd hanglejtésével: indulatszavakkal, szótagokkal, mondatfoszlányokkal; Beethoven deklamáló hangszeres dallamai itt állnak össze először egységes drámai jelenetté'. A tétel végére a vonósok mintha megszelídültek volna a zongora 'énekétől', s ezután szünet nélkül következik a ritmust előtérbe helyező finálé." (forrás: müpapédia)

Íme, ez a bizonyos lassú tétel:

És a teljes negyedik zongoraverseny, szintén Clara Haskillal: