Keith Richards ma 69 éves. A Mindennapi klasszikusok oldal 2010 óta minden évben megemlékezik erről a jeles évfordulóról, ezúttal egy találkozás történetén keresztül. A találkozás sajnos nem velem esett meg, hanem egy barátommal - a továbbiakban Róbert.

Róla annyit kell tudni, hogy gyerekkora óta hatalmas Rolling Stones rajongó, neki ez a találkozás valami olyasmi, mintha egyszer egy fanatikus ROMA szurkolót az a megtiszteltetés érné, hogy Tottira rásegítheti a kabátot a lecserélés után.

A történet röviden: Róbert és a barátja, Dóra szereztek jegyet a Rolling Stones november 29-ei londoni koncertjére egy közös barátjuk segítségével. Ez az illető bejáratos az együttes köreibe, olyannyira, hogy a koncert előtt szólt nekik: esetleg lenne-e kedvük eljönni egy zártkörű fogadásra, ahol ott lesz a zenekar is - meglepő módon volt kedvük elmenni. Fél órával korábban érkeztek - ez volt a szerencséjük, ugyanis egyszer csak megjelent Keith Richards.

R. keze-lába remegett az izgalomtól, amikor odament Richardshoz, hogy kérjen egy aláírást a jegyre. Richards készséges volt, R. ettől felbátorodott, és kért egy közös fotót - ez a fenti fénykép - Róbert kérésére őt levágtam a képről. (A kéz és lábremegésről: egyszer pont egy Barcelona - Real idején voltam Barcelonában, és mivel nem sikerült jegyet szerezni a meccsre, elmentünk a szálloda elé, ahol a Barca pihent a meccs előtt. Akkor láttam pár percre Ronaldinhot, és nekem is remegett kezem-lábam, pedig se a Barcelonát, se őt nem szeretem igazán.)

És hogy milyen volt Keith Richards? Róbert elmondása szerint egyáltalán nem olyan, mint amilyen képzelnénk az Őt körüllengő kép és legendák alapján; nem volt szétcsapva, nem volt szétszívva, kifejezetten jókedvűen, vitálisan és ruganyosan járkált.

Egyébként meg teljesen mindegy, hogy milyen (volt): akár szétcsapva, akár ruganyosan - Ő a létező legnagyobb!

Isten éltessen, Keith, és nagyon reméljük, hogy legalább egyszer lesz még Rolling Stones koncert Budapesten!

Pár napja teljesen rácsavarodtam a Requiem-re, igazából semmi mást nem is akarok hallgatni, csak ezt. Még Brahms-ot sem, pedig ma este jön a tekasztorik.blog.hu gazdája azzal a határozott céllal, hogy hallgassunk együtt Brahms-ot.

És a Requiem hallgatása mellett az íráskényszer: mindenképpen írni kell, mindegy, hogy a Requiem-ről, mindegy, hogy a lelkiállapotról, de valamit írni kell. Becsuktam a szememet, de semmi más nem jelent meg, csak egy nagy, feketére mázolt felület - függöny, tűzfal, égbolt, nem is tudom, hogy micsoda.

És az egyik ilyen szembecsukás alkalmával eszembe jutott A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplójából az a rész - 106. oldal a PIKNIK könyvben -, amikor Adrian Mole elhatározza, hogy feketére festi a szobáját: "(...) szeretem ezt a színt." Ez május 24-én történik, május 30-ára el is készül a festéssel: se Bolond Berci sipkája, se a sipkacsengők nem látszanak, hála a több réteg fekete festéknek és a filctollas javításnak. Csak A. M. apja - George - mondja azt, hogy olyan a szoba, mint egy szürrealista lidércnyomás. Nem csoda, hogy A. M. el akart menekülni valahová, ahol se az apja, se az anyja, se Lucas-kukac, se Barry Kent, se a gülüszemű Scruton, se Bert Baxter, se senki, talán csak Pandora.

Néha nagyon jó egyedül lenni teljes sötétben, és hála Istennek Mozartnak nem kell se több nap, se több réteg festék, se filctollas javítás, hogy a teljes sötétséget egyetlen pillanat alatt megteremtse. Különösen Karácsony előtt jó így egyedül lenni: kipihenni az évet, és felkészülni az ünnepekre.

És a Requiem fekete színe sok minden, csak nem szürrealista lidércnyomás.

Tegnap este a MÜPA második emeleti erkélyén a BFZ Bartók estjén eszembe jutott egy régi interjú, amelyben egy hegedűművész beszélt Bartókról. Amikor először tanulmányozta valamelyik hegedűverseny partitúráját, akkor döbbent rá, hogy mennyire alaposan és mennyire kifinomultan van kidolgozva, szerinte csak Bach és Mozart partitúrái ilyenek.

Hasonló élmény volt tegnap látni az erkélyről a Kékszakállút; nem csak hallgatni a zenét, hanem látni is a zenekart, és azt, ahogyan az egyes ajtókat megszínezi Bartók. (Egyetlen szépséghiba: innen nem hallani jól az énekeseket, a zene nagyon elnyomja őket, és a szöveget sem lehet rendesen érteni.)

És nagyon finom a Kékszakállúnak és ennek bartóki mozinak az  utórezgése: ma sokszor jutott eszembe, többször is bele-belehallgattam az operába, most meg kifejezetten jólesik újra meghallgatni az egészet és közben képeket keresni róla.

Az előző bejegyzéshez hasonlóan ez sem túl hosszú, de ezt is le kellett írnom, akármilyen fáradt is vagyok.

A Kékszakállú megunhatatlan.

A 14 lemezes Richter Magyarországon gyűjteményből egy kikerült, és azóta önálló életet él - a többi 12 lemez a tokban, a dupla lemez a CD lejátszó előtt. Olyan ez, mint egy Andersen mese: a magányos Richter lemezek: az egyiken öt Mendelssohn darab, aztán ez a Chopin noktürn, utána Debussy, megint Chopin, és a végen egy Schubert szonáta.

Szinte minden este ez a lemez, néha a párja is: Bach WTC-válogatás, de az igazi az első, az öt Mendelssohn Szavak nélküli dal a ráhangolódás, aztán jön a noktürn - az esték lokális maximuma; utána aztán szépen elmúlik, lecseng a többi.

Fogalmam sincs, hogy miért írom ezt le, egyszerűen csak jó volt leírni, és jó most egymás után meghallgatni ezt a noktürnt nem is tudom, hogy hányszor...

Talán ez a noktürn is olyan, mint egy Andersen mese...

Egy korábbi bejegyzésben már felkerült Dohnányi Változatok egy gyerekdalra című műve a blogra, ezúttal ez kiegészül a BFZ októberi koncertjének műsorfüzetében található ismertetővel. Elvileg egy nappal korábban kellett volna kikerülni, de azért fogadjátok sok szeretettel!

"'A humor barátainak örömére, mások bosszúságára' – ez a felirat áll az 1914 elején, zongorára és zenekarra komponált variációk partitúrájának élén. Valóban, akinek a legparányibb érzéke van a zenében megnyilvánuló tréfához, nem állhatja meg, hogy legalább el ne mosolyodjék Dohnányi legnépszerűbb művének hallatán.

A humor legfőbb forrása a nagyzenekari feldolgozás pompája és a közismert gyermekdal egyszerűsége között feszülő ellentét. A zeneszerző a variáció-komponálásban meglehetős szokatlan módon fordítva gondolkodott: a változatok hamarabb készültek el – legalábbis vázlatosan – mielőtt a témára rátalált volna. Miután végre téma is került a variációkhoz, Dohnányi gyorsan haladt a munkával, hiszen az egyes változatok karakterével kapcsolatban már egészen konkrét elképzelései voltak. Ezekben a karakterekben a mű számos méltatója joggal fedezte fel egyfajta zenei 'Így írtok ti' stílusparódiasorozatát, amely rendre felvonultatja az előző kétszáz év európai zenéjének minden lényeges toposzát.

Nagyszabású, szimfonikus léptékű introdukció nyitja a kompozíciót, mely szinte vészterhes hangulatot áraszt, és Wagner színpadának éjszakai jeleneteit idézi. Az első meglepetés a téma megjelenése, amelynek nevetségesen egyszerű volta csattanóként hat a bombasztikus bevezetés után. Az I. variáció a zongoratechnika oldaláról közelíti meg a témát. A II. variációt a téma két arcának szembeállítása élteti: az első sor harcias kürt-motívummá lényegül át, amelyre könnyed, táncos gesztusokkal felel a zongora. A III. variáció édesbús dallamában a nagy példakép, Brahms maszkját ölti magára a zeneszerző. A IV. változat groteszk, bumfordi jellegét a fagottok és a kontrafagott színei és a tenyeres-talpas ritmika adja. Az V. variáció Dohnányi hangszerelési fantáziájának különleges leleménye: a pedállal összezúgatott zongoraszólam és a hárfa, valamint a harangjáték egy zenélőóra muzsikáját idézi. A VI. változat a fafúvók és a zongora áttört motívumaiból kikevert légies tétel. A VII. variáció a bécsi valcer báli ruhájába öltözteti az egyszerű gyermekdalt: az ironikus felhangokkal kísért keringő forgatagában Mahler vagy Ravel hangvételére is ráismerhetünk. S akárcsak Mahlernél, a keringő után Dohnányinál is megjelenik az induló a VIII. változatban. A IX. variáció suhanó Scherzo Mendelssohn modorában. A sötét moll változatra épül a leghatalmasabb variációs tétel, a X., amely egy passacaglia nyolchangos basszusává tömöríti az eredeti témát, és efelett bontakoztat ki hatalmas variációsort. A zenetörténeti 'tárlatvezetés' a XI. tételben folytatódik, amelyben a gyermekdal koráldallamá magasztosul.

S hogy teljes legyen kép, a szólóhangszer anyaga Liszt zongoraletétjeire emlékeztet. A Finálé játékos fugato, amelyben a szerző megmutatja, hogy a komponálás 'tudós' válfajához is kiválóan ért, csakhogy miközben az ellenpontos trükkökkel bűvészkedik, mindvégig ravasz mosoly ül az arcán. A mű befejezése előtt felbukkan a gyermekdal egyszerű alakja, úgy, ahogyan megismertük."

(Külön nagy köszönet F-nek a támogatásért!)