Ez 2012 utolsó bejegyzése; a decemberi MÜPA magazin Kocsis-interjújából egy részlet, ha már a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalán az utóbbi napokban annyi szó esett Isten és a zeneszerzők kapcsolatáról.

"Most vált világossá számomra, (...) ,hogy mitől annyira nehéz Mozart. Hogy mi az az isteni egyensúly, amitől annyira könnyű eltérni. Nem véletlen, hogy Beethoven lett a klasszikus zene kultikus szerzője. Valljuk be őszintén, elég sok Beethoven-előadást unatkoztunk már végig életünkben. De Beethoven rossz előadásban is Beethoven marad. Mozart nem. Mozart kíméletlenül farba rúgja az embert, ha rosszul játsszák."

A Mindennapi klasszikusok oldal Mozarttal kíván minden olvasójának, a Facebook oldal minden követőjének boldog új évet!

A bloggazda

Elvileg kikerülhetne csak a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára, de a brahmsi katedrális miatt itt a helye a blogon - a tegnapi és az összes korábbi Brahms-bejegyzés szöges ellentéte, már ami a hangulatot illeti. Idézet a szimfónia negyedik tételéről, az idézet forrás a Tóth Dénes-féle Hangversenykalauz:

"Úgy dagad ez a végtelennek tűnő dallam, mintha a költő boldogan magához akarná ölelni az egész világot. Mámoros jókedv, szilaj életszeretet - ehhez hasonlót alig találunk Brahms költészetében - árad a tételből, amelynek főtémája szintén a vezértémából nőtt ki. (...) a reprízt ujjongóan lelkes kódával zárja. Mintha a költő nem tudna betelni a természet, az élet szépségeinek magasztalásával."

Furcsa, de Brahms ilyen is tud lenni.

Íme, ez a bizonyos negyedik tétel:

És a teljes II. szimfónia:

Válasz Professor Pizka Brahms bejegyzésére

Az idei Karácsony legszebb ajándéka egy dupla CD volt: az Amadeus-Quartett előadásában Brahms három vonósnégyese és Dvořák F-dúr kvartettje. Elvitettem magammal az autóba, és megállás nélkül a második lemezen található B-dúr vonósnégyest hallgatom.

Professor Pizka ezt írja a fentebb említett bejegyzésben:

"(...) Lefekvés előtt, amikor az agyam már megkezdte a szalag előretekerést és a memória töredezettség-mentesítését, de még ébren vagyok, akkor én hangfelvételeket hallok. Mindig azt, amelyiket aznap a legtöbbet hallottam, vagy a legdöntőbb volt a nap kakofóniájából. (...)

Amikor életemben először hallottam Bartóktól a Concertót, akkor azt az agyam, amely éber állapotában képtelen szolmizálni, illetve a szinkópánál bonyolultabb ritmusképleteket értelmezni, a Concertót, amely nem valami kellemes kis divertimentó... Kétszer játszotta vissza. Emlékszem rá most is, nem hagyott elaludni. Már megvan a jegyem (köszönöm szépen) az élő előadására.

Tehát van ez a gyönyörű jelenség, és bizony van valami ami ezt tökéletesen képes tönkretenni. Johannes Brahms kamarazenéje. Ezek kvartettek, kvintettek, szextettek, szeptettek és oktettek formájában leselkednek a gyanútlan MR3 hallgatóra. általában legalább (tételenként) negyven percesek és viszonylag egyszerű témákra épülnek. Az első hegedű: Nyi-nyá-nyíí-nyá-nyinyinyinyányíííí. Második hegedű: ugynez egy tercel lejjebb. A brácsa: nyányányá-nya-nyi-nyi nyáááá, míg a gordonka: nyunnyurunyunnyu-nyanyányunyunyurúúúúú. Ezek ismétlődnek, negyven percen keresztül, de ez alattomos. Ha az ember mást csinál, mondjuk vezet, akkor nem veszi észre, hogy lehalkítva szól a d-dúr szextett, és akkor este rettenetes büntetés jön. Fekszem az ágyban és egyszercsak megszólal a nyinyányi.

Borzasztó, tiltsák be."

Igaz, hogy én eddig szinte csak autóban hallgattam a B-dúr kvartettet, és csak most hallgatom először "rendesen" - este itthon egyedül -, de ez így "rendesen" is egészen különleges élmény.

Ezzel a kvartettel jött el a felismerés: Brahms a legférfiasabb zeneszerző, akit Isten azért küldött a Földre, hogy a saját szomorúságával és melankóliájával - "Boldogtalan élet: boldog alkotás! Ez a Clara - Johannes-viszony legbenső titka." (Molnár Antal) - megváltsa a búsongó férfilelkeket.

Férfitársak, hallgassátok Brahmsot és használjátok!

A Ny-nak, Ő pontosan tudja, hogy miért

Hónapok óta hallgatom Gluck Orfeusz és Euridiké című operáját. Először csak passzívan hallgattam, és azt hiszem, hogy csak múltkor hallgattam rendesen: aktívan. (Az opera leírása itt érhető el) Meg tegnap este, amikor Beethoven zongoraversenyeit hallgattam. Eszembe jutott ugyanis a IV. zongoraverseny kapcsán ez - tavaly ki is került a blogra:

"A mű egyik különlegessége, hogy a kor gyakorlatától eltérően a szólóhangszer szólal meg benne először, a másik pedig az Orfeusz-legendával hírbe hozott lassú tétel. Először Liszt Ferenc mutatott rá a hasonlóságra e tétel és Gluck Orfeusz és Euridiké című operájának azon jelenete között, amelyben Orfeusz énekével lecsitítja a fúriákat, hogy beléphessen az alvilágba és visszahozhassa a szerelmét. (Egy amerikai zenetörténész szerint nemcsak a középső, hanem a zongoraverseny mindhárom tétele kapcsolatban van az Orfeusz-történettel.) A sötét színű vonósok kérlelhetetlen keménységgel szólalnak meg, s erre kontrasztként a zongora magányos, panaszos hangja felel – ismét Kovács János szavaival – 'szinte már az emberi beszéd hanglejtésével: indulatszavakkal, szótagokkal, mondatfoszlányokkal; Beethoven deklamáló hangszeres dallamai itt állnak össze először egységes drámai jelenetté'. A tétel végére a vonósok mintha megszelídültek volna a zongora 'énekétől', s ezután szünet nélkül következik a ritmust előtérbe helyező finálé." (forrás: müpapédia)

Itt a lassú tétel a zongoraversenyből:

Itt meg egy részlet az operából:

A blogon és a Facebook oldalon november Brahmsé volt, aztán decemberre fényes zenéket terveztem: azt hiszem, hogy ennél kevés fényesebb zene van...

A múlt héten kétszer is láttam a Kékszakállú herceg várát: először hétfőn a MÜPÁ-ban, aztán vasárnap este Bécsben a Konzerthausban - mindkét alkalommal a BFZ-vel, Fischer Ivánnal és ugyanabban a rendezésben.

Érdemes pár szót ejteni az egyszerű és elegáns rendezésről: a színpad hátsó részén a zenészek között egymástól egyforma távolságra három emelvény három korábbi asszonyt rejtett. Egészen a hetedik ajtóig ez nem derült ki, csupán sejteni lehetett őket. Az egyiket piros, a másikat arany, a harmadikat pedig barna fátyol takarta: "Hajnalban az elsőt leltem, piros szagos szép hajnalban. (...) Másodikat délben leltem, néma égő arany délben. (...) Harmadikat este leltem, békés bágyadt barna este." A hetedik ajtó kinyílásakor a három korábbi asszony a Kékszakállúhoz sétált, majd felkerült Judit fejére a gyémánt korona, mielőtt elragadták volna: "Tied gyémánt koronája." (Az opera szövegkönyve itt érhető el.)

Ugyanaz az előadás tehát, mégis nagyon más élményt adott a két este. A hétfői koncert után már leírtam: a legnagyobb élmény nekem a bartóki mozi volt: egyszerre látni és hallani az egyes ajtók megfestését - főleg a fúvósok színeit. Sajnos azonban a második emeleten az énekeseket sem hallani, sem érteni nem lehetett rendesen. Ezzel szemben a Konzerthausban - szintén az erkélyen, igaz ugyan, hogy csak az első szinten - az énekeseket nem nyomta el a zenekar, de az igazi különbség nekem mégsem ez volt.

A MÜPÁ-ban ridegnek, távolságtartónak és messzinek éltem meg a Kékszakállút. Az előző bejegyzéshez is ezt a képet szúrtam be: azt hiszem, hogy ez fejezi ki legjobban a hétfői előadással kapcsolatos érzéseimet.

A bécsi előadás ezzel szemben nagyon közeli, kifejezetten buja, érzéki, tüzes és erotikus élmény volt két teljesen hétköznapi emberrel. A legmerészebb kép egy belvárosi bérház körfolyosója, ahol egy nő és egy férfi a szomszédok szeme láttára éli mindennapos civódásukat. Egyikük bugyiban és kombinéban, a másik alsónadrágban és atlétában.

A hétfői előadás pont olyan volt, mint maga a MÜPA, a vasárnapi pedig olyan, mint a Konzerthaus - azt gondolom, hogy ennyire még egyetlen koncertre sem nyomta rá a bélyegét a helyszín; persze az is igaz, hogy kölcsönösen kiemelték a másik ízét és hangulatát, főleg egy hét közelségében.

Szintén a bécsi előadás élménye: soha nem láttam ennyire törődőnek, gyengédnek és tépelődőnek a Kékszakállút. A férfilét egyik nehéz mondata: "Idejöttem mert szeretlek, most már nyiss ki minden ajtót!"

***

Tegnap este aztán, amikor megjelent a bérház körfolyosójának a képe a nővel és a férfival, eszembe jutott egy Márai idézet Krúdyról: "Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. Alakjai, ezek a nagyon is testies, a test minden szomorú, nyomorú és fönséges titkát egy öreg műtősnő bizalmasságával és közönyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májaskolbászt, s egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól."

Néhány szó kicserélésével és elhagyásával lényegében ugyanezt át lehetne ültetni Bartókra és a Kékszakállúra. A Kékszakállú valóban szférikus opera.

***

Ma reggel meg a gondolat, és ezt nagyon furcsa leírni: a bartóki erotika és érzékiség.

***

Magammal vittem az autóba a Kékszakállú CD-met: írott CD, akitől kaptam, ezt írta rá: "The legendary performance" - Kertész Istvánnal, Christa Ludwiggal és Walter Berry-vel. Vasárnap óta már nekem is van egy legendary performance-om...

***

Végül a teljes mű Sass Sylviaval és Kováts Kolossal. Itt kell szólni a bécsi Kékszakállúról - Falk Struckmann -, aki nagyon szépen és a lehetőségekhez képest nagyon magyarul énekelt.