A tegnapi Bard College Conservatory of Music kamarakoncertjén elhangzott Mozarttól a címben szereplő mű, Schuberttól a B-dúr vonóstrió, D. 471, Sunbin Kim kortárs szerző Két tükör című alkotása - világ premier -, illetve a szünet után Dohnányi C-dúr szextettje, Op. 37.

A darabok közül nekem legjobban a Mozart-mű tetszett, idézet a koncertfüzetből: "A kvintett bemutatója 1784. április elsején volt a bécsi Burgtheaterben. Kilenc nappal később Mozart azt írta apjának, hogy a darab 'rendkívüli sikert aratott', és nem habozott hozzátenni: 'Én magam életem legjobb darabjának tartom.' Mások sem csodálták kevésbé a kompozíciót. 1796-ban Beethoven igazi hommage-ként pontosan ugyanerre a hangszerösszeállításra ugyanebben a hangnemben írt kvintettet (Op. 16), amelyben az öt évvel korábban elhunyt Mozart művét modellként állította maga elé."

A teljes Mozart-mű:

És a teljes Beethoven-mű:

"Az V. szimfónia 1944-ben, tizenöt évvel a IV. után keletkezett, mindössze egy hónap alatt. Az emberi szellem dicséretét zengi benne a komponista, a szellemét, amelyen nem lehet úrrá a háború embertelensége. Innen a mű — szerzőjénél szokatlan — komoly, sőt, emelkedett hangja. (...) Az V. szimfóniát maga Prokofjev vezényelte a moszkvai bemutatón, 1945-ben." (forrás: Hangversenykalauz)

"A mű Prokofjev középső alkotói korszakának a termése. E korszaknak a főbb esztétikai vonásai: a közérthetőség, a dallamosság, az áttekinthető építkezés, egészében - fokozott közeledés a publikumhoz. Ezek a törekvések igen erőteljesen érvényesülnek az 5. szimfóniában. Formájában a mű szigorúan a klasszikus szerkesztési elveket és hagyományokat követi. Hangzásában, hangvételében azonban - szemben az 1. szimfóniával - nem a klasszikus minta vezeti, hanem elsődlegesen a romantikában gyökerezik: a későromantikus német szimfónikusok világát egyesíti az orosz szimfonikus hagyományokkal. Hangzásvilágában uralkodó elem a jó értelemben vett pátosz és érzelmesség. A darab érzelmi-értelmi hátteréről maga a komponista a következőket írta: 'Az emberi szellem nagyságáról kívántam szimfóniát írni...Az 5. szimfóniában a szabad és boldog embert akartam megénekelni, lovagiasságát és szellemi tisztaságát. Nem merném azt állítani, hogy ezt a témát eleve kiválasztottam - inkább kisarjadt bennem és kifejezésre tört.”'" (forrás: mr3-bartok.hu - A hét zeneműve - nagyon érdemes elolvasni a teljes cikket, mialatt szól a zene!)

Kellemes vasárnapi zenehallgatást!

Amikor először láttam A suttogó című filmet, állandóan az órámat néztem: "...már ennyi ideje megy, és én mégsem unom..." Máskor egy jóval rövidebb film közepén már rég doboltam volna a lábammal és fészkelődtem volna, ez meg két óra és negyven perc, olykor vontatott, sőt, talán unalmas is, bizonyos részletek túl hosszúak, és mégis: egyszerűen nem tudtam levenni a szememet róla, a figyelmem egyszer sem kalandozott el.

Pontosan úgy, mint tegnap a BFZ estjén a közel egyórás Rachmaninov II. szimfónia alatt. (Amikor pár hete először meghallgattam - este volt, és én nagyon fáradt voltam - elaludtam rajta. Aztán tegnap délelőtt - a koncert napján - tettem még egy próbát: munka közben kétszer is végig hallgattam, és akkor már nagyon tetszett.) Minden vontatottsága és hosszúsága ellenére - vagy talán éppen ezért - egyszerűen jó beleülni, kinyújtózni és végül lefeküdni ebben a szimfóniában. Biztosan van ennél mélyebb mondanivalóval bíró darab, mint ahogyan ez A suttogóra is igaz lehet, de kevés olyan van - mind zenemű, mind film -, amelyben ennyire jó elmerülni.

Olyan, mint egy masszázs: az első pár percben meg kell találni a legkényelmesebb testhelyzetet, aztán optimális esetben az ember semmi másra nem figyel, csak élvezi a masszázst vagy jelen esetben hallgatja és élvezi a zenét. Nem kell törődni a témákkal, mint ahogyan teljesen mindegy, hogy a masszőr hogyan tartja az ujjait és a kezét, egyszerűen csak engedni kell, hogy hasson. Persze, azért ez nem teljesen így van, mert néhány fúvós rész alatt azt érzem, hogy éppen most talált meg a masszőr egy fájó és érzékeny pontot - nyögés, mély sóhajtás, aztán vissza az elernyedt állapotba.

Visszanéztem az eddigi Rachmaninov bejegyzéseket: először volt a Rachmaninov és a kurvoid dallam, aztán jött a Rachmaninov, a desszert, most meg itt ez a masszázs. Azt hiszem, hogy nekem Rachmaninov a "legtestibb" szerzőm...

Íme, a teljes II. szimfónia:

A héten megkeresett a blog és a Facebook oldal egyik követője - foglalkozását tekintve szociológus, kutatási területe nagyon leegyszerűsítve a kultúra. Idézet a leveléből:

"Hipotézisem szerint a jelen helyzet nem olyan tragikus, mint a 2006-os adatok által felvázolt. Gyakorlati tapasztalataim azt mutatják, hogy számos színházban hónapokkal előre nem lehet már jegyet kapni, a MÜPA komolyzenei koncertjei alatt sem kong az ürességtől a terem, a közönség jelentős része a fiatal(abb) korosztályból kerül ki. 

A legnépszerűbb közösségi oldalon - csak hogy néhány példát említsek - az Operaháznak 9.500 követője van, a Fideliot 6.461, a Színház.hu-t 8.089 fő követi és a Mindennapi klasszikusok is népszerű. Ezek arra engednek következtetni, hogy mégsem halott a komolyzene, a klasszikus kultúra iránti érdeklődés létezik, és életben tartásához hozzájárul a net is. Érdekelne, hogy mit takarnak ezek a számok?  Valódi érdeklődést, netán rajongást, elkötelezettséget, vagy valami mást (pl. a társadalmi státuszának demonstráláshoz tartja valaki elengedhetetlennek, hogy járjon az Operába és a Facebook oldalon követője legyen a háznak).

Egyetlen érzés ez a bejegyzés. Ma délután szürkületben az Alkotás úton a BAH csomópont felé: nagyon szép színű és hangulatú este; a brahmsi paletta legkülönlegesebb elegye van az égre kikeverve, és mégsem kívánok semmit hallgatni. Se rádiót, se CD-t - azt sem, ami éppen nincsen az autóban: semmit. Még Brahmsot se, és Schubertet se, tényleg semmit.

Csak írni szeretnék, talán öncélúan, talán csak az írás kedvéért. Persze ebben a csöndben is benne van az elmúlt hetek és hónapok összes meghallgatott zenéje: a Chopin noktürn Richterrel, a Brahms intermezzók és a Brahms szimfóniák, Schubert B-dúr szonátája, a Goldberg-variációk, a Kékszakállú és a Facebook oldalra kirakott legkülönfélébb zenék: a karácsonyi barokk darabok, a sok Csajkovszkij, és újabban a Mozartok.

Mint mikor a mosógép a végén már csak nagyon nehezen és lassan mozog, de abban a pár percben szívja és préseli ki az utolsó vízcseppeket a mosandóból: talán a lélek is most szedi ki a maradék, de nagyon is szükséges morzsákat ezekből a zenékből.

Ez sem az igazi, de ma mégis ez a legjobb: