A MÜPA Fesztiválszínházában tegnap Zsoldos Bálint adott zongoraestet: eredetileg a teljes műsor Brahms lett volna, az utolsó pillanatban azonban változott a műsor, és Brahms f-moll szonátája után Liszt h-moll szonátája került műsorra a korábban meghirdetett intermezzók és más zongoradarabok helyett.

Brahms f-moll szonátája nem tartozik a kedvenceim közé - most sem vált azzá. A nagy kedvenc h-moll szonátát viszont nagyon jó élmény volt újra meghallgatni élőben, és hála Istennek a végén azért nem maradtunk Brahms intermezzo nélkül: az opus 117-es sorozatból az első, Esz-dúr intermezzo volt a ráadás.

"Az első balladához hasonlóan ezt a kompozíciót is a skót népköltészet ihlette. A kottában idézett versszak ugyancsak Herder gyűjteményéből való: Lady Anne Bothwell Lamento-jából idéz.

„Schlaf sanft mein Kind, schlaf sanft und schön!

Mich dauert's sehr dich weinen sehn.”

(Aludj békén, aludj szépen, gyermekem!

Fáj, ha sírni látlak.)

Az altatódal szelíd ringatását és a hangvétel népdalhoz illő egyszerűségét a darab két szélső formarésze híven valósítja meg. A középső, esz-moll szakasz azonban differenciáltabb érzelmek, bonyolultabb lelkivilág tolmácsolója: mintha a zeneköltő, kiesve szerepéből, megfeledkezve a skót népballadáról, váratlanul önmagáról vallana." (forrás: Hangversenykalauz)

Ez a bejegyzés tulajdonképpen a Mindennapi klasszikusok oldal búcsúja novembertől, és talán egy kicsit Brahmstól is: soha ennyi bejegyzés nem született Róla, Vele kapcsolatban, mint az elmúlt hónapban...

Napok óta sokat gondolok arra az épületre, ahová gyerekkorom óta mindig el kell mennem. Erre soha senki nem kényszerített, soha senki nem vitt el oda - teljesen egyedül, magamtól fedeztem fel; már ha egyáltalán fel kellett fedezni ezt a régóta ismert épületet és környéket. És ha esetleg valaki el is jött vagy jön velem, lélekben mindig egyedül vagyok ott. Az épület egyébként Budapesten van, az egyik belvárosi kerületben; pasztell színű téglák, fekete rácsok és korlátok. Amikor gyerek voltam, mindig szorongva mentem oda, aztán a szorongás oldódott; teljesen azonban soha nem múlt el: a mai napig megmaradt belőle valami, pedig mostanában a falát is meg szoktam érteni, sőt, meg is simogatom.

A múlt héten és ezen a héten is voltam ott: egyszer a távolabbi metrómegállónál szálltam ki, aztán egy héttel később a másiknál, és ahogyan egyre közelebb értem hozzá, mindkét esetben ugyanaz a mély boldogság, de az érzés alján valami egészen halk, finom és simogató szorongás. Érzés talán egy előző életből: megyek haza, mindjárt otthon leszek, és ha hazaérek, becsukjuk az ajtót, és akkor csak mi leszünk, senki más.

Aztán pár évvel a gyerekkor után a mai napig visszatérő álmok: egy régebbi korban elevenedett meg az épület, az álmokban új szárnyai, titkos hátsó bejáratai lettek; alaposan megismertem belülről és építészetileg, megismertem a lakókat, és a jelenben átélt hangulatok és érzések megteltek a múlt hangulataival, érzéseivel. És nemcsak az épület, hanem az egész környék is megjelent és el kezdett élni az álmokban; minden esetben sűrű, nehéz, fajsúlyos álmok, és aztán egész nap ringatózás ebben a hangulatban, utána pedig a vágyakozás: mikor álmodom majd megint ezt, mikor járok majd megint ott?

És hogy ezt miért mesélem el pont itt, és hogy ennek mi köze a zenéhez?

Mert szinte szóról szóra ugyanez az érzés, amikor először hallottam a Brahms balladákat - valahonnan ismerem ezeket, és ugyanaz a nehéz, sűrű és fajsúlyos érzés zenehallgatáskor, mint az álmokban. És ilyenkor ugyanolyan titkos hátsó bejáratai, misztikus új szobái, erkélyei lesznek a balladáknak, mint álmomban az épületnek.

A balladákat is újra és újra meg kell hallgatnom az első találkozás óta, folyamatosan vissza kell térnem hozzájuk; ha hallgatom őket, akkor erre az épületre és a környékre gondolok, ha meg ott járok, akkor szinte mindig a balladák jutnak eszembe.

Azt hiszem, hogy egyetlen zeneszerzőhöz sem fűz olyan régi és mély kötelék, mint Brahmshoz és a zongoradarabjaihoz, és ez is a zenehallgatás egyik legnagyobb élménye.

Ma este hivatalos voltam a Táncszínházba egy gálaestre, elhangzott többek között a Bolero egy tánckoreográfiával. Az est moderátora hosszan vezette fel a produkciót, hosszan beszélt a Boleroról, a hangszerelésről és Ravelről. A program addig halálosan unalmas volt, alig figyeltem, és azt hiszem mások sem figyeltek igazán, de az orgazmus szóra mindenki felkapta a fejét: valami olyasmit mondott, hogy a Boleroval vizuális orgazmus élhető át. (Igaza volt: orgazmus közeli élmény volt az előadás - hogy a zene vagy az előadás miatt, azt hiszem, hogy teljesen mindegy.)

Egyszer egy zenésszel készített interjúban olvastam, hogy Mahlert játszani olyan, mint az orgazmust soha el nem érni: már majdnem ott van, már minden nagyon magasan van, minden ki van feszítve, mint a harci dob, és akkor hirtelen az egész kezdődik újra a legelejéről.

Ravel nem ilyen: de hogyan is lehetne egy érzéki büdös kurva olyan, mint egy megfáradt arcú, finom vonású, neurotikus terapeuta?

Ma elolvastam a figaro.postr.hu írását Jevgenyij Koroljov MÜPA-beli Goldberg-variációk koncertjéről, és egészen kedvet kaptam, hogy megírjam a saját élménybeszámolómat. Lassan két hét telt már el a hangverseny óta: az előadás utáni első napokban még túl éles és friss volt az élmény, most meg már lassan kezdene kikopni, úgyhogy éppen a legjobbkor jött a bejegyzés.

Amikor idén meghallgattam Ligeti György zongoraversenyét a Millenárison, akkor ezt írtam: "(...) a koncerteken mindig olyan műveket 'kapunk', amelyek választ adnak egy éppen aktuális élethelyzetre." A Goldberg-variációk egész érdekesen ad választ: olyan, mint a Camino; a hallgató figyelmét sem a műről, sem az adott élethelyzetről nem engedi letérni - a Goldberg-csillagkép alatt mindkettőt végig kell járni.

Ezen a november 7-ei estén valami hasonló történt: nyolcvanöt perc tömény zenei és lelki séta a csillagkép alatt - nem is tudom, hogy a Goldberg-variációk inkább lelki vagy zenei élmény? Aztán az előadás végén taps, az előadó többszöri visszatérése, egyre erősödő taps a visszatérésekkor, és a nagy kérdés: vajon lesz-e ráadás, és ha igen, akkor mi?

És végül lett ráadás: Változatok a Hull a pelyhes fehér hó témájára. A levezető kocogás, a nyújtás és a légzőgyakorlat - "az elmélyült, különlegesen intellektuális zenész" (az idézet forrása a MÜPA magazin) számomra legnagyobb spirituális "húzása" ezen az estén.

A héten elmeséltem a Ny-nak az egyik hozzászólást: Beethoven szimfóniái gyerekdalok a Brahms szimfóniákhoz képest. A Ny. csak nevetett, és azt mondta, hogy szerinte nem egészen, és hogy a Beethoven szimfóniák mind nagyon magasan vannak, valahol ott az Istennél. Tegnap és ma meghallgattam, meghallgattuk a másodikat, a negyediket, a hatodikat, a hetediket és a nyolcadikat. (Tényleg nagyon magasan vannak, tényleg egészen ott valahol az Istennél...)

Aztán most este megnéztem a fidelio.hu-n a mai évfordulókat: 1875-ben november 18-án mutatták be Bécsben Brahms c-moll zongoranégyesét. És itt van ez a harmadik tétel - 14:10-nél -, és ez mindent visz ezen a borongós, ködös brahmsi napon...