A poszt elé: egyszer már született egy "elképzelt" bejegyzés, akkor Lisztről. Azt lehet mondani, hogy ez annak a folytatása, a főszereplőket illetően mindenképpen. Illetve még annyi, hogy ez a bejegyzés is - hasonlóan az előzőhöz - felkészülés a május 20-ai MÜPA koncertre, ahol ez a zongoraverseny is felhangzik majd Csajkovszkij V. szimfóniája mellett.
A szereplők: M. néni a szigorú zongoratanárnő - 60 év körüli; F. az Ő tanítványa - 35 év körüli. F., aki felnőtt korában kezdett el zongorázni, rendíthetetlen szorgalommal jár M. nénihez minden héten, és mélyen bánja, hogy ezt nem korábban kezdte el.
***
F. igazából négy dolgot szeretett: M. néni óráira járni, reggelente futni, este sétálni - a futás és a séta közben mindig zenét szokott hallgatni -, aztán a séta után üldögélni valahol. Ilyenkor rendszerint sört szokott inni, és a pincértől kért fizetős papírkákra írogatott. Ezen a napon is így történt: korán reggel futott, munka után elment M. nénihez, aztán a zongoraórától feltöltve hosszan sétált - a séta közben Brahms II. zongoraversenyét kétszer is meghallgatta -, majd betért egyik helyére, sört rendelt, és papírt kért a pultostól.
Neveket, egymással össze nem függő szavakat írt a papírra, mintákat rajzolgatott, aztán egyszer csak - ahogyan megszólalt benne a zongoraversenyt elindító kürtszólam -, leírt egy mondatot: "Véleményem szerint Brahms II. zongoraversenyének első tételében felhangzó kürtdallam a zeneirodalom legszebb trubadúrdala - udvarláshoz különösen javallott." Háromszor visszaolvasta, nem igazán volt vele kibékülve, de nem javított bele. A gimnáziumi verselemzések jutottak eszébe, és az, hogy mennyire szeretett verselemzéseket írni, és az osztálytársaiét hallgatni.
Az emléktől egészen felbátorodott, újabb mondatot írt le: "Zeneköltő ilyen finom színekkel ennek előtte még soha nem írta le a vágyódó férfi szívét és lelkét: megannyi szerenád, megannyi erkélyjelenet, micsoda szenvedély lakozik ebben a tételben..." Elmosolyodott, fejét a kezeibe temette, úgy olvasta vissza az immár kétmondatosra duzzadt irományt.
Előszedte a zenelejátszó készüléket, a fülhallgatókat a fülébe dugta, és a második tételre léptetett. Bajban volt: a fogalmazást folytatni kellett, de nem találta a szavakat. "Ha az első tétel szenvedélyes, akkor erre mit írjak?" - gondolta magában. "Az első tételben megismert szenvedély itt is jelen van: örvénylő, vad szenvedély. A férfi és a nő egyesül. Ölelkeznek. Beteljesülés. Orgazmus." Óvatosan bánt a szavakkal; a gimnáziumban vajon ilyet le mert volna írni? Eszébe jutott a szigorú érettségi elnök - vajon Ő mit szólt volna ehhez?
De leírta, és most már nem volt visszaút: "A harmadik tétel az orgazmus utáni gyengéd ölelkezés. Mély lélegzet, nyugodt, csendes pihenés." Eszébe jutott, hogy egyszer azt olvasta, hogy Brahms életrajza e téren üres lap: "(Fontos megemlíteni azt régóta ismert jelenséget, amikor valaki úgy ír valamiről, hogy a valóságban semmilyen élménye nem tapad az írás tárgyához.)"
Nem érezte kereknek a harmadik tétel kifejtését, de ha akart volna sem tudott volna többet írni erről, mert már a negyedik tétel szólt a fülhallgatóban. "Hirtelen ébredés: a zeneköltő elvágyódik, magányos, de felszabadult sétát tesz hajnalban: a férfilélek kifürkészhetetlen útjai." Fejét megint a kezébe temette, végigolvasta az egészet, és megint elmosolyodott. "Sétáján a kelő Nap sugarai kísérik."
Az egyetlen befejező mondaton gondolkozott, amikor az asztál mellé lépett a pincér: "Lassan zárnánk..." - mondta, és azzal a lendülettel az asztalra tette a számlát. F. bólintott, előszedte pénztárcáját, és fizetett. A fizetős papírokat a jegyzeteivel kettéhajtotta, és mélyen a zsebébe süllyesztette.
Már kint volt az utcán: gallérját felhajtotta, két kezét a háta mögött összekulcsolta: és abban a pillanatban, amikor megint megszólalt a fülhallgatóban az első tétel kürtdallama tudta, hogy még legalább egy óráig nem megy haza...
Amikor még kezdő koncertjáró voltam, és még a blog sem volt sehol, voltak olyan tétova és halvány gondolataim, hogy milyen jó lenne kitenni valahová azokat az információkat, amelyeket egy hangverseny előtt gyűjtök. Ez a bejegyzés ennek a szellemében íródik: 
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) számára készített, 21 ország 240 millió lakosára vonatkozó felmérés szerint az élve születettek 0,8%-a, vagyis közel minden századik újszülött veleszületett szívbetegséggel jön a világra. Hazai vonatkozásban ez azt jelenti, hogy Magyarországon évente mintegy 800 szívbeteg gyermek születik. Kellő időben történő adekvát kezelésük esetén 95%-uk megmenthető, ehhez azonban 50-60%-ban újszülött vagy csecsemőkorban, 30-40%-ban pedig beiskolázásuk előtt szívkatéteres beavatkozást vagy szívműtétet kell végezni.
A támogatóknak és a személyi jövedelemadójuk 1%-át felajánlóknak köszönhetően az alapítvány az elmúlt 22 évben számos olyan eszköz beszerzéséhez tudott anyagi hátteret biztosítani, amelyek segítettek abban, hogy a Gyermekszív Központ mára európai színvonalú, évente sok száz gyermeknek gyógyulást adó kórházzá válhasson. Az Alapítvány évente átlagosan 20-30 millió Ft támogatással járul hozzá a szívbeteg újszülöttek, csecsemők és gyermekek zavartalan gyógyításához.
Én úgy képzelem - és ezt a Szokolov koncerten, egészen pontosan az MVM Koncertek - A Zongora sorozat Szokolov estjén képzeltem először így: ott fent Schubert érzi magát a leginkább otthonosan. Úgy is érkezett meg 1828 novemberében, mintha mindig is oda lett volna elkötelezve, mintha mindig is oda föl vágyott volna.
Én úgy képzelem, hogy van ott fönt egy zongora, amelyen ha valaki játszik, azt mindenki más hallja. Egyszer egy nyugodalmas és szelíd szombat délelőttön, amikor mindenki kiegyensúlyozott és jókedvű volt, Sosztakovics éppen üresen találta a zongorát: leült, és elkezdett játszani.