Tegnap délelőtt Klemperer felvételeit hallgattam: Csajkovszkijt, Brucknert és Brahmsot. Aztán amikor délután elindultam vásárolni, pont akkor kezdődött a Bartókon az Egy zenemű - több előadó című műsor: ezúttal Bach V. Brandenburgi versenyéről beszélgetett Katona Márta és Mácsai János. (Visszagondolva olyan volt ez a műsor, mintha bevinnénk egy széket egy belvárosi műhelybe, de mielőtt a mesterember megjavítaná, azelőtt áthívja a szomszéd mestert: órákig nézegetik nagyítóval, a fény felé tartva, ilyen szögben, és aztán olyan szögben; mindent elmondanak róla: a szék összes rétegét felfejtik. A szék tulajdonosa egy picit talán türelmetlen, de azért nagy élvezettel hallgatja a legapróbb részletekbe belemenő beszélgetést.)

Ma reggel meg jött Mahler IV. szimfóniája: "Így csak az igazi otthont lehet megénekelni: a körülbelül negyvenéves Mahler végre hazaérkezett." (forrás: mr3-bartok.hu), de azért egész nap itt volt a tegnapi Bartókos élmény az V. Brandenburgi versennyel.

Délután Chagall képek nézegetése, és a hozzá illő zene keresése - végül Ravel Kaddish című műve lett -, hiszen ma Chagall évforduló is van.

Ez történt a hétvégén zeneileg; ma este elmentem sétálni egy kicsit, de mielőtt hazajöttem, átmentem Pestre ahhoz az épülethez, amelyről már írtam egyszer a Brahms balladák kapcsán.

Az ég pont ilyen kék volt ott ma este, mint ezen a képen; az épület gyönyörűen világított az éjszakában, én meg ott ültem előtte hosszan, és talán arra vártam, hogy egyszer csak megjelenik Chagall. De csak azért sem jött: sem az épület tetején nem jelent meg, sem a szomszédos tűzfalon nem mászott fel; az egyik környező erkélyen egy félmeztelen férfi pakolt valamit, de ő sem Chagall volt...

És akkor egyszer csak nagyon mély képek és emlékek jelentek meg: talán egy előző élet mély rétegei és hangulatai; ott álltam az épület előtt, nem tudtam levenni a szememet róla, és azt éreztem, hogy egyre csak áramlik valami. Az áramlásban az épületen túl a hétvége zenéi: a Bartók műsora, az V. Brandenburgi verseny, Mahler és a hazaérkezés, a Chagall képek és a Ravel mű.

És csak jött, és jött ez az áramlás; eleinte jó volt: mindenemet átjárt, de egy ponton túl egyszer csak elkezdett nyomni; nyomta a karomat és a mellkasomat - ideje volt hazaindulni.

A gyerekkoromból őrzök ilyen különös hangulatú estéket; pár év, de talán pár hét múlva ez is ilyen lesz: az este, amikor tintaszínű volt az ég, és Chagall csak azért sem jött el...

Csütörtök este az autóban elcsíptem egy tavalyi hangversenyről Schumann a-moll zongoraversenyének végét, majd jött a koncert második fele: Dvořák VIII. szimfóniája. Az első taktusok után azonnal tudtam, hogyan folytatódik a Mindennapi klasszikusok oldal Égi meséi.

***

Úgy történt, hogy egyszer ott fent egy nagy szélvihar sok fát kidöntött, gallyakat tépett le, egész kerteket forgatott fel. Az eset után tanácskozásra gyűltek össze, hogy megvitassák: hogyan rakják rendbe a kerteket, parkokat, virágágyásokat. Egyszer csak Bach, aki a tanácskozást vezette így szólt Dvořákhoz: "Antonín, Te úgyis úgy szereted a természetet, ezt hadd bízzuk Rád!"

Antonín, aki tényleg szerette a természetet, örömmel fogadta el a felkérést: pár óra gondolkodási időt kért csupán, és napnyugatkorra rendelte vissza a többieket. Pontban a megbeszélt időben megjelent Dvořák, hóna alatt két partitúrával. Először a VIII. szimfóniáját vette kézbe: az egymást követő lapokat addig dörzsölte egymáshoz, amíg a lapokról az összes hangjegy és írás el nem tűnt, és por valamint mag formájában egy nagy edénybe nem hullott. Ezután Dvořák a nagy edénnyel felszállt a magasba, és onnan szórta szét a port és a magokat, minden területre a megfelelő mennyiséget.

Ezután Dvořák visszatért a többiekhez, kézbe vette a másik partitúrát - ez a d-moll Szerenád fúvósokra volt -, és ugyanazt csinálta a lapokkal, mint az előbb. A kottákból ezúttal is eltűnt az összes hangjegy és írás, de most nem mag és por, hanem víz került a nagy edénybe. Dvořák ismét felszállt, és nagy gonddal megöntözött fentről mindent.

És ahogyan a víz földet ért, és életet adott a magoknak és a pornak, úgy kezdett el kinőni a fű, úgy kezdtek növekedni a fák, bokrok és virágok. Hosszú percekig nézték ezt, Mozart szeméből még a könny is kicsordult... Dvořák leereszkedett a levegőből, és egyetlen pillanat alatt köddé vált egy fa mögött: Ő már reggeli sétájára készült az újjászületett kertekben, erdőkben....

2010. június 12-én született egy bejegyzés, amelyben felkerült a blogra pár Ferencsik és Michelangeli videó - mindketten ezen a napon haltak meg. Ehhez a bejegyzés érkezett egy hozzászólás: "Ligeti György is megérdemelne egy videót halálának negyedik évfordulóján."

Akkor nem éreztem volna őszintének bármit is kitenni Ligetiről, mert alig tudtam róla valamit. Tavaly aztán meghallgattam kétszer is a Ligeti Zongoraversenyt, és nagyon tetszett, idén meg nagyon élvezetes volt meghallgatni a Le Grand Macabre című operáról a Bartók Rádió beszélgetését.

Ezen események óta örülök a Ligeti-évfordulóknak, mert lehet keresgélni a művei között, ma például ezt találtam - ezt most direkt ide teszem ki, nem csak a Facebook oldalra:

Egészen múlt hétvégéig nem nagyon foglalkoztam dalokkal: sem itt a blogon, a blog Facebook oldalán meg csak elvétve. Pont a héten gondoltam rá, hogy tizenöt éve kezdtem el hallgatni a Bartók Rádiót, és ebben a tizenöt évben lényegében már a kezdetektől találtam minden műfajból kedvemre való darabot: egyedül a dalokat hallgattam mély unalommal.

Ugyanígy voltam a lemezvásárlással: a dalok teljesen kimaradtak. Emlékszem, hogy kezdő lemezvásárló koromban az egyik nagy kiadó olcsó sorozatából minden műfaj lemezeit vadul vásároltam: a kékek voltak a szimfóniák, halvány lilák a zenekari darabok, sötétzöldek a versenyművek, világoszöldek a szólóhangszerre írtak, lilák az operák, citromsárgák a vokális művek, a kamaradarabok meg nap-sárgák - egyedül a seszínű kékekkel nem tudtam mit kezdeni - ezek voltak a dalok.

Aztán múlt hétvégén a Wagner-poszt előtt és után alaposan beleástam magamat a Wagnerrel kapcsolatos írásokba, zenékbe, és akkor találtam rá a Wesendonck-dalokra: "Mivel változás szükségét érezte, kiköltözött a Zürich melletti Wesendonck-villába, amelyet Otto Wesendonck selyemkereskedő, pártfogója és kiadója osztott meg vele. Itt látott neki a Siegfried komponálásának, de egyre többet foglalkozott a Trisztánnal és a Győztesekkel is. Wagnert gyöngéd kapcsolatok fűzték ebben az időben Mathilde Wesendonckhoz, házigazdája feleségéhez. Mathilde hatására Wagner felhagyott a Nibelung-tetralógia komponálásával, és a szerelmi történetet feldolgozó Trisztán és Izolda megzenésítésébe temetkezett. Mathilde költőnő volt, Wagner szívesen zenésítette meg a verseit, amiket baráti társaságuk előtt elő is adtak. Ezeket később Wesendonck-dalok címen publikálták.

1858 áprilisában Minna megtalálta Richard Mathildéhez írt levelét. Botrányt rendezett és értesítette Wesendonckot is. A nyilvános botrányt ugyan Richard és különösen Otto finom tapintata révén sikerült elkerülni, de a szakítás a két házaspár között elkerülhetetlenné vált." (forrás: wikipédia)

Íme, a sorozat első dala - ez a dal is elhangzik a Budapesti Wagner-napok Wagner, a dalköltő estjén június 21-én.

Aztán ezen a héten egyik este az autóban egy Brahms-dal - ezt most nem unottan, hanem kifejezett kíváncsisággal hallgattam; ez ki is került a Facebook oldalra - közepes sikerrel:

És szinten ezen a héten találtam egy érdekes koncertet: Shakespeare-dalok június 16-án a MÜPÁ-ban. Ez a dal is elhangzik majd.

Végül Schubertről egy anekdota - forrás: Muzsikus-anekdoták

"Még egészen fiatal korában, miután előadták Klopstock verseire írott néhány dalát, megkérdezte egyik barátjától, hogy szerinte érdemes-e ilyesmivel foglalkoznia. A barátja azt mondta, hogy máris a legjobbak közé tartozik, mire Schubert ezt válaszolta:

- Nyugodt pillanataimban néha én is így érzem, de ki tud zenét írni Beethoven után?"

Május 28-án volt a Lohengrin bemutatójának az évfordulója, korán reggel keltem, kikerestem az Előjátékot és azt tettem ki a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára: "Íme, a nyitány; az ősmagányosság zenéje:"

Aztán reggel még meghallgattam többször, és egyszer csak elkezdtem Wagnert kívánni - még soha nem volt ilyen. Este a Best of Karajan gyűjteményből kikerestem a Wagner-részleteket tartalmazó lemezeket, és azokat hallgattam egymás után sokszor: Tannhäuser nyitány, Izolda szerelmi halála, Lohengrin előjáték.

***

Másnap aztán elmeséltem zeneileg művelt kollégámnak a Lohengrinből jövő Wagner-kívánalmat és az ősmagányosság-teóriát: nem tiltakozott, de szerinte a Lohengrinnel az a baj, hogy az előjáték az opera legjobb része, és utána már egyszer sem éri el ezt a csúcspontot. A kívánalom ennek ellenére sem csökkent - sőt, megvettem a jegyemet a Wagner-Napok előadására, június 8-a: A nürnbergi mesterdalnokok.

***

Aztán továbbgondoltam a Mindennapi klasszikusok Égi meséit: vajon Wagner mit és hogyan csinál ott fent. Ha Wagnerre gondolok, mindig eszembe jut ez a Csáth Géza idézet: "Idegen városban haladunk az utcán, Szilveszter este van, a gázlámpák sárga fénye a kéken világló hóval és a barna éggel valami fájó színharmóniába vegyül... És egyszerre - magunk se tudjuk, miért - de már hazafelé sietünk és a zongora mellett késő éjszakáig Schumannal vagyunk. A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival. Ilyenkor Chopint melódiásnak, de hidegnek, Wagnert gőgösnek, Beethovent retorikusnak, Mozartot kedvesnek, de szívtelennek találjuk; csak Schumann kell." Nekem ez most nagyon hasonló - csak Wagner kell, akármennyire is gőgös, mert gőgösnek nagyon is az - Schumanntól függetlenül is.

Vannak ott fent olyan elhagyatott, sziklás és magányos vidékek, amelyeket csak Ő ismer: nagy sötét, feketés-szürkés sziklák, kráterek, de minden sötétség ellenére itt minden nagyon tiszta. Ide senki nem merészkedik, de mindenki tudja, hogy Wagner itt otthonosan mozog, ennek ellenére csak ritkán meri valaki megkérni, hogy vezesse ott körbe: Wagner nem az egyes emberek, hanem az univerzum idegenvezetője.

Én valahogy úgy képzelem, hogy Ő akkor dolgozik, akkor alkot, amikor mindenki alszik - a kívül és felette állást minden módon hangsúlyozni kell. Főleg szél és vihar idején szeret ide felkapaszkodni egyedül: innen lát mindent, innen olvas minden álmot, itt beszélget a széllel, a viharral, a villámokkal és a sötéttel - és ha a vihar után reggel tiszta és megkönnyebbült a levegő, akkor mindenki tudja, hogy Wagner ismét valami nagyot alkotott.