"Innen kérem folytatni" - mondta M. néni, és hegyes, szigorú mozdulattal a kottára bökött ceruzájával. F., a tanítvány megpróbálta lejátszani a könnyű, jól ismert dallamot, de már a harmadik leütésnél tévesztett. Az egész órán szétszórt és izgatott volt: sem a régebben jól begyakorolt, sem az új darabokat nem sikerült eljátszania, keze izzadt és remegett, szíve idegesen dobogott.
A tanárnő semmit nem szólt, az óra vége előtt tíz perccel egyszer csak becsukta a zongorán lévő kottát, és F. felé fordult: "Hm...?" - tette fel a a szokásos kérdést. Ezt, és a hozzátartozó szigorú, számonkérő gesztust és mozdulatot - M. néni a kérdés feltevésekor kicsit mindig lehúzta mutatóujjával a szemüvegét, a szemöldökét pedig felhúzta - a tanítvány már jól ismerte az órák elejéről. Ilyenkor kellett röviden számot adnia, hogy mit és mennyit gyakorolt a múlt héten, a kérdés most azonban nemcsak erre vonatkozott.
"Az elmúlt héten semmit nem gyakoroltam." - kezdett bele némi félelemmel a hangjában. "Egyszerűen képtelen voltam rá. Egész héten azon gondolkoztam, vajon szeretem-e Lisztet?" - M. néni nem szólt semmit, kényelmesen hátradőlt a széken, kicsit hátravetette a fejét, mintegy megadva az engedélyt a folytatásra.
"Azt hiszem, hogy én nem szeretem Lisztet." - folytatta most már kicsit nyugodtabban. "És nem tudom, valaha fogom-e tudni szeretni. Ennek ellenére egész héten - gyakorlás helyett is - Lisztet hallgattam: van egy dupla lemezem, azt. Azon belül is a h-moll szonátát, szinte megállás nélkül."
A tanárnő továbbra sem szólt semmit, nagyot sóhajtott, két karját összefonta, és figyelt.
"Olyan gondolatom támadt, hogy ha felnézek az égre, akkor az összes csillag vagy egy zeneszerző, vagy egy zenemű, talán egy akkord, de az is lehet, hogy valamelyik csak egy dallam vagy csupán egy hang. És csak egyetlen ember van, aki mindet ismeri, és aki ebben a nagy birodalomban kiigazodik és otthonosan mozog: ez pedig Liszt. Egyik este, amikor erre gondoltam, végigvettem, hogy kinek a műveiből írt átiratot: Bach, Berlioz, Wagner, Schubert, Verdi, Paganini, Mozart - első nekifutásra eddig jutottam - mindegyik egy-egy csillag az égen... igen, Liszt a Zene Zeusza..."
F. egészen kipirult, M. néni nyugodt hallgatása valósággal felbátorította: "Aztán a h-moll szonáta. Szerintem ezt élő ember nem szereti, mert nem lehet szeretni... Csodálni lehet, kötődni hozzá, borzongató, misztikus, néha egészen félelmetesnek hallom, máskor meg mintha jazz lenne... Ha hallgatom, gyakran becsukom a szememet: ilyenkor egy hatalmas labirintust látok, amelybe már sokszor beléptem, de a kijáratot eddig még egyszer sem találtam meg. És minden egyes misztikus és be nem fejezett utazás után egyre jobban várom a következőt, nem is várom, sóvárgom; egyszerűen nem bírok tőle szabadulni... Liszt meg ott áll, ott terül szét a labirintus felett, és csak mosolyog rajtam, nem sürget, nem akar útba igazítani, csak áll, és mosolyog..."
F. vett egy nagy levegőt, megdörzsölte a szemét, majd két ujjával megfogta az orrnyergét, miközben a szemei csukva maradtak. Így ült hosszú másodpercekig, mozdulatlanul, mélyeket lélegezve. Egyszer csak felpattant: "Megyek, és iszom egy pohár vizet..."
M. néni nem szólt semmit, ülve maradt, és amíg a tanítvány a konyhában foglalatoskodott, a szomszéd falon lévő lemezeket fürkészte. Elégedetten nyugtázta, hogy a h-moll szonátát tartalmazó lemez megvan, pontosan ott, ahol lennie kell - a padlótól a plafonig érő gyűjtemény alfabetikus sorrendjét a hosszú évek óta folyamatosan növekvő darabszám sem tudta megtörni. Fejében rögzítette a polcot és a lemez polcon belüli helyét, majd a zongora tetején lévő noteszába írt valamit. F. éppen akkor tért vissza a konyhából, amikor a tanárnő a határidőnaplót a helyére tette.
F. visszaült a zongorához, most már egészen nyugodt volt, két tenyerét a feje tetején pihentette, a plafont nézte. Így ültek: a tanítvány a zongora előtt, a tanárnő a székén, nem szóltak egy szót sem. M. néni egyszer csak levette a noteszt a zongoráról, és szótlanul lapozgatni kezdte. "Jövő héten tud egy órával előbb jönni?" - kérdezte. A tanítvány leengedte kezeit, a tanárnő felé fordult, és hirtelen megakadt a szeme egy vastagon írt és aláhúzott bejegyezésen: Liszt, h-moll szonáta, valamelyik este meghallgatni!
"Igen, persze..." - mondta; a hangja remegett, úgy kellett a sírást és a nevetést visszafojtania. "Hogyne, jövök..." - mondta boldogan. A tanárnő akkurátusan beírta a tanítvány monogramját a megfelelő nap megfelelő órájához, majd felpillantott rá. F., mint akit tetten értek, zavartan kapta el tekintetét a noteszről.
M. néni két kézzel összecsapta határidőnaplóját, mélyen tanítványa szemébe nézett, miközben ajtót nyitott neki: "Akkor a jövő héten! És ne felejtsen el gyakorolni!"