Az anyanyelvemnek
Akármilyen furcsa, Amikor egy angyal. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...
Ez azután történt, miután Amikor a prímszámok védőszentjének szegődött. A számokkal és a műveletekkel való ismerkedés után Amikor a betűk, a szavak és a nyelvek felé fordult. Minden nap megtanult egyet: hamarosan anyanyelvi szinten beszélte afrikai törzsek nyelvét, ismerte Olaszország összes dialektusát, értette és beszélte a Rajna-menti tájszólást, folyékonyan társalgott messzi fjordokban viking halászokkal, de legjobban, legmélyebben a magyar nyelvet szerette, különösen az ékezeteket.
Amikornak egy napon különös szokása támadt: hajnaltájban titkos füttyjelet küldött szét az alvó éjszakába. A füttyjel finom volt és halk, senkit nem ébresztett fel, csak az ékezetek szeme pattant ki vidáman; izmaik hirtelen megacélosodtak és könnyedén tolták fel akár a legnehezebb könyvfedelet is. A füttyjel mindenhová elért, ahol ékezetek gömbölyödtek vagy álltak feszes-büszke vigyázzállásban: régen megsárgult újságok nyíltak ki maguktól, hirtelen furcsán-üresek lettek a klaviatúrák és az írógépek billentyűzetei. Amikor még az időt is megállította, hogy a nyomdagépek ékezetei megpihenhessenek hajnalban, mielőtt a friss újságokat feldíszítik...
Amikor új barátai egyesével felszállingóztak a Nyugati tér egyik házának a tetejére, ahol az angyal már várta őket. "Gyertek - szólt hozzájuk - ma messze megyünk... Dvořák 'r' betűjéről a hacsek meghívott Benneteket..." Az ékezetek Amikor mögé rendeződtek, és hangtalan szárnysuhogással egy messzi erdő felé vették az irányt.
Az erdőben Dvořák szokásos hajnali útját járta. A hacsek, aki a zeneköltő egyik mély homlokrácában helyezkedett el, már messziről észrevette a nagy fa tövében megpihenő vendégsereget. Most a hacsek állította meg az időt: a homlokráncból gyorsan Dvořák szemére mászott, oda álmot lehelt, a földre ültette és a nagy fához támasztotta a mély álomba zuhanót, hogy az kényelmesen tudjon aludni, amíg ő megölelgeti ékezet-lélektársait. A ráncokon és a szakállon keresztül sebesen lemászott a messziről jött vendégekhez, mindegyiküket megölelgette, majd így szólt hozzájuk: "Szeretnék adni Nektek valamit, mielőtt visszatértek a könyvekbe, az újságokba és az írógépekre, ha már ilyen nagy utat tettetek meg ide hozzánk..." Azzal egy fűszál csúcsát egy csepp harmatba mártotta; a fűszál azonnal varázspálcává változott, a hacsek pedig a varázspálcát Dvořák szakálla felé tartotta. Dvořák álmában mélyet sóhajtott, majd az alvó szakállból és a ráncokból egyszerre csak felcsendült Az erdő csendje az ékezetek tiszteletére...
Miután az idő mutatói újra megkezdték ütemes lépteiket, a meghatott ékezetek boldogan tértek vissza a messzi erdőből a könyvek és újságok lapjaira, a klaviatúrákra, az írógépek billentyűire és a pihenő nyomdagépekbe. Aznap reggel az újságok máshogyan nyíltak ki, máshogyan szóltak a hírek - talán rossz hír sem volt aznap; a mesék esténként gyengédebben altattak, és a megfakult, régi újságok új is fényt kaptak a messzi erdőben járt ékezetektől...
Ha olykor könyvekben vagy újságokban homályosabban látszik egy-egy ékezet, vagy kicsit domborúbb a papír, az azért van, mert egy ékezetnek eszébe jut, hogy hogyan szólt a dvořáki erdőben az Erdő csendje, és meghatottságában elmorzsol egy könnycseppet...
Úgy történt, hogy a héten valamelyik esős estén kopogtak az erkélyajtón. Amikor állt kint ázottan: az egyik esőcsepp belsejében utazott, így jött le fentről; kicsit fázott és didergett, de jókedvű és boldog volt. Megfürdetettem, alaposan megtörölgettem, megágyaztam Neki, és éppen mesélni kezdtem volna, amikor félbeszakított:
Ő valamit megérezhetett, mert már kint várt minket a háza előtt: a Te melankolikus brahmsi nem is tudom, hogy micsodádnak látnia kellett volna, ahogyan megörültek egymásnak... Azt hiszem, hogy ők is régen látták egymást... Rossini is felpattant a katicabogár hátára, és így hármasban folytattuk az utunkat tovább.