A Robinak

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Amikor, a kicsi angyal ma megint nálam járt. Én az ebédet főztem, a gyerekem pedig mesét hallgatott, és közben legózott. Amikor legjobban a konyhában szeret üldögélni: most is a hűtőszekrényre ült, de úgy, hogy közben hallja a mesét is.

"Oh, a mesék... Tudod, hogy a mesék mikor és hogyan keletkeznek? Elmondom Neked... A mesék a schuberti esték félhomályában születnek. Nem mindegyik, de a nagy részük, és a legszebbek biztosan...

A schuberti este minden előjel nélkül érkezik egyszer csak a semmiből. A schuberti szellő az előhírnök: jöttével hirtelen minden homályos és árnyas lesz ott fent, a levegő térfogata is megváltozik. Messziről érkezik ez a légáram és vele a félhomály, soha nem tudni, hogy mikor és melyik irányból. Valahonnan a távolból zongoraszó hallatszik, aztán a hangok és a dallamok egyre közelebb érnek.

Útközben egy-egy dallam leválik, és messzi útra indul: talán Afrikában ér földet és egy törzsi mese lesz belőle, vagy az is lehet, hogy éppen egy család hálószobájába pottyan, ahol mesélnek, és a mesemondó szövi tovább a dallamot... De olykor elég csak egy elkívánkozó hang: micsoda mesék magja egy-egy magányos hang...

Sokan kiállnak ilyenkor az utcára, hogy testközelből érezzék a schuberti szellő illatát, és a saját szemükkel lássak a schuberti fényeket. Az a lélek, aki ennek részese, az tele lesz mesékkel egész életére... Oh, igen: én sokszor álltam végig a schuberti szellő elvonulását; olykor nagyon rövid volt, máskor pedig sokáig tartott: ilyenkor valóssággal fürödtem benne...

Amit most hallgattok, az is így született... Mondd csak ki: 'Árnika'...  Ugye, hogy hallod benne Schubert hangját? Minden szereplőben, az egész történetben benne van... Úgy történt, hogy egy hang lepottyant egy üres papírra, aztán ez a hang önálló életre kelt a papíron és a papíron túl is: ez vezette az író kezét. Ebből születtek a szereplők, ebből lett a mesefolyam; minden mese olyan, mint egy Schubert szonáta, és minden Schubert szonáta olyan, mint egy mese...

Elmondok egy titkot, nekem is Wolfgang mesélte: Miután Schubert úgy döntött, hogy leköltözik, Isten magához hívta, és azt a feladatot adta neki, hogy a meséknek új térfogatot, új minőséget adjon... Most mennem kell, Richter már vár: minden hétvégén elviszem Neki a hetekkel ezelőtti napilapok hétvégi mellékletét: felolvasok, Ő pedig játszik valamit. Olyan ez, mint a levél-játék, mindketten nagyon szeretjük..."

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Úgy történt, hogy vasárnap Amikor beült a zakóm szivarzsebébe, és elmentünk hangversenyre. A Polovec táncoknál kimászott, élénken figyelt az apró gombszemeivel, aztán Prokofjev III. zongoraversenyénél visszabújt a zseb mélyére: a Mozarttól kapott levelet olvasgatta. Sokat nevetett: éreztem, ahogyan rázkódik a zakóm, néha azért elpityeredett: ilyenkor a díszzsebkendőmbe törölgette az orrát. Szünet után, Csajkovszkij VI. szimfóniájára megint kikandikált, a zsebemből a párkányra ugrott, onnan pedig egy cselló csigájára - most úgy mesél erről, hogy "a legdrágább, csodálatos cselló csigájára" (Amikor szereti az alliterációt, és van, hogy a nagy szavakat is...). Innen aztán - "a csodálatos cselló csigájáról" - nem mozdult a szimfónia végéig, viszont a ráadást nem várta meg, egyszer csak a tapsok közepette eltűnt...

Ma hajnalban tért vissza, leült a hűtőszekrény tetejére, és amíg a konyhában foglalatoskodtam, mesélt: "Eszembe jutott valami, azonnal meg kellett keresnem, képtelenség lett volna tovább várnom... (Amikor néha végtelenül türelmes, máskor viszont úgy érzi, hogy egy percet sem szabad várni...) Azon a fán volt, ahol Richterrel szoktam üldögélni: pár levél lógott ott magányosan a kopár téli ágakon (a nagy szavak, ugye...), de szerencsémre ez is ott volt."

Felemelt egy hűtőmágnest, és ügyesen alá csúsztatta:

"Sírtam. Utána nedves volt a hátam,
gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.
Prémet kivántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása." (Pilinszky János)

"Szóval, leszakítottam, és elindultam oda fel, hogy megkeressem Csajkovszkijt és Pilinszkyt - meg kell, hogy ismerjék egymást, Csajkovszkijnak meg oda kell adnom ezt a verset - mondtam magamban... (azt hiszem, hogy most jól tette, hogy egy percet sem várt...) Nem is kellett sokat keresnem őket; vagy lehet, hogy annyira izgatott voltam, hogy nem vettem észre az idő múlását; egyszer csak ott álltak mindketten (Amikor nagyon izgatott is tud lenni: ilyenkor egészen kipirul), én meg bemutattam őket egymásnak. Aztán eltűntem, nem nagyon volt nekem ott több dolgom (tapintatos is, ha kell), de nem is nagyon marasztaltak... Egyszer visszanéztem, igazán elmélyülten beszélgettek..."

"Te, Amikor, és mit írt Neked Mozart, elmondod?" "Oh, Wolfgang... Meséltem Neki a legdrágább, csodálatos cselló csigájáról - mert Vele is találkoztam ám... (nagyra meresztett, dicsekvő és boldog szemek) Azt mondta, hogy nagyon jól halad a csellóversennyel, de ez a pár szó: 'a legdrágább, csodálatos cselló csigája', nagyon nagy inspirációt adott Neki: új ötleteket, új témákat, sok mindent... (nagy sóhaj, lesütött szemek) Talán a csellóversenyt is a csodálatos csigának írja... Oh, Wolfgang..."

"Amikor, de mit írt?" "Titok, azt nem mondom meg! (önérzetes, büszke és dacos) De ha akarod, ma megint beülök a zsebedbe, és ma este is elmehetünk hangversenyre. Van kedved?" "Persze, hogy elmegyünk... Rafinált, komisz kis dög vagy, Te, Amikor..." "Érdekes, Wolfgang is ezt szokta mondani... Ja, nem is mondtam: ma este Ő is jön, ez a VI. szimfónia Őt is nagyon érdekli... Azt mondja, hogy kevés mű van, amiért megéri lejönnie, de ez ilyen... Meg a leveles-játék velem... Készülj, ma ketten ülünk majd a zsebedben..."

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Miután Richter hajnalban eljátszotta a B-dúr szonátát a faágon, sűrűbben találkoztak Amikorral, mint előtte, de minden egyes alkalommal csak ültek egymás mellett és hallgattak. Egy reggel, vagy talán egy este történt, hogy Richter megtörte a csendet, és így szólt: "Amikor, gyere, menjünk sétálni. Én menet közben is tudok zongorázni... Ha van kedved, akár fel is szállhatunk, akkor is tudok... Mutatnom kell Neked valamit..." "Hová megyünk, és mit fogsz mutatni?" "Gyere, induljunk el, ne kérdezz semmit... Csak gyere, és engedd, hogy a lábad vigyen amerre szeretné..." - válaszolt Richter, miközben belekezdett a h-moll szonátába:

Hosszú órákon át, talán több napon át is gyalogoltak. Amikor megfogadta Richter tanácsát, és hagyta, hogy csak vigye a lába. Elindultak egyenesen előre, aztán hol erre, hol arra kanyarodtak; néha különváltak, aztán visszatértek egymáshoz. Titokzatos erdőkben, tiszta réteken jártak, hatalmas hegyekre kapaszkodtak fel, mély völgyekbe ereszkedtek alá; soha nem látott állatok tűntek fel előttük, eddig nem ismert virágokat fedeztek fel.

Részük volt a legsötétebb éjszakában, aztán minden átmenet nélkül egy napsütéses reggelen találták magukat, majd komor este nehezedett rájuk... A Nap olykor forrón perzselte őket, máskor hóviharba kerültek, míg egyszer csak hirtelen tavasz lett, és megérkeztek egy fához, amely az utolsó volt az erdőben. A fán egy ajtó állott, az ajtón egy kilincs.

"Nyisd ki bátran" - mondta Richter, miközben a h-moll szonáta utolsó hangjait játszotta. Amikor lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt: mindketten a fa belsejében álltak. Hatalmas, végeláthatatlan tér vette őket körül. "Hol vagyunk?" - kérdezte Amikor. "Ez itt a lélek" - válaszolt Richter. "Ezt akartad mutatni?" "Igen, ezt... Fontos, hogy megismerd... Ha ezt játszom, mindig ide érkezem... Persze, lehet, hogy egy másik bejáraton jövök be: olykor a tenger fenekén egy kagylóból nyílik ez a terem, máskor meg egy hegy csúcsán egy apró hasadékból... Most magadra hagylak, itt egyedül kell lenni; ilyenkor én is egyedüllétre vágyom... Ne siess, engedd, hogy a lábad... De ezt már úgyis tudod..." - szólt Richter, és a következő pillanatban köddé vált...

Amikor hosszan sétált fel-alá, majd hirtelen mély álomba zuhant. Álmában újra végig járta az utat, amely idáig vezetett; pontosan hét nappalt, és hét éjszakát aludt végig. A hetedik éjszaka hajnalán jókedvű kopogás ébresztette fel: egy cinke kopogtatott az ajtón, szájában egy boríték, a borítékon Mozart kézírása: Amikornak...

Akármilyen furcsa, Amikor egy kislány. Felejtsétek el egy pillanatra a szó jelentését, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok ki csak úgy magatoknak félig hangosan: Amikor... Úgy hangzik, mint valamilyen puha, sötét és bársonyos anyag; de lehetne akár drágakő, kristály vagy egy nemes ásvány, vagy akár egy bolygó, egy csillag vagy egy messzi égitest. Amikor ez mind egy személyben. Fentről érkezett, ahol a Mindennapi klasszikusok Égi meséi is játszódnak. Oda fentre bármikor vissza tud térni, majd egyetlen pillanat alatt elutazik Afrikába, hogy meglátogassa és megölelje a kis herceg rókáját, vagy a magányos prímszámok védőszentjének szegődik, aztán napokig üldögél a Nyugati tér egyik házának a tetején és csak lógatja a lábát... Amikor, Amikor, Amikor...

Az előző rész folytatása:

Azután a találkozó után Amikor és Richter rendszeresen találkoztak. Mindig más városban, de mindig egy fán - ehhez mindketten szigorúan ragaszkodtak. Néha csak pár percre sikerült találkozniuk, máskor meg hosszú órákon át üldögéltek egy vastag ágon. Olykor zenéltek is együtt: Amikor különösen a csellószonátákat szerette Richterrel - Brahmsot, Beethovent, Faurét -, de zongora négykezeseket is játszottak.

Aztán az is előfordult - nem is egyszer -, hogy csak hallgattak, és nézték a város hajnali ébredését vagy éppen a szürkületet. Ezeket az alkalmakat mindennél jobban szerették.

Amit most el szeretnék mesélni, az is így történt. Éjfélkor találkoztak, és egészen hajnalig hallgattak: először együtt végignézték, ahogyan kihunynak a fények, és minden ablak sötét lesz. Azon az éjszakán különös illatok voltak: meleg tavaszi, de talán már kora nyári éjszaka volt édeskés virágillattal; semmi nem indokolta, hogy akár egyetlen szót is szóljanak.

És egyszer csak hajnalban, pont mielőtt az első ébredők lámpát gyújtottak volna, hogy megtörjék az éjszaka sötét csendjét, az idő magától megállt, és megjelent előttük egy zongora - Amikor ezúttal nem varázsolt, mindez egyszerűen csak magától történt így. Richter felnyitotta a zongora fedelét, leütött pár hangot, majd belekezdett Schubert B-dúr szonátájába:

Amikor talán soha nem volt ennyire boldog és megrendült, mint ezen a hajnalon. Testközelből élte át, ahogyan a Föld valamivel több, mint negyvenöt perc pihenőt kap: negyvenöt percnyi schuberti pihenőt és csendet, amely ennél sokkal-sokkal több, és amelyet kifejezni egyetlen mértékegységben sem lehet, de amely alatt sorsok, életek, energiavonalak képesek megváltozni. Amikor ezen a hajnalon megértette, hogy van valami, ami annál is feljebb van, mint ahonnan Ő jön: van egy csillagokon és bolygókon túli világ; és Neki ehhez le kellett szállnia a Földre, hogy mindezt megtapasztalja...

A bemutatóra Bázelben került sor, a Bázeli Kamarazenekart Paul Sacher vezényelte.

"Felvonulnak a szokásos jellegzetes intonációk, hangulatképek is: a születés és halál misztériumjátéka, a közeledés és távolodás víziója, egyúttal a kozmikus terek zenéje az első tételben, a démoni, de rusztikus Scherzo a másodikban, az éjszakai hallucinációk, nagy megkísértések és szívszaggató monológok hangja az Adagióban és - végre! - a nagy ünnepi, ujjongó körtánc a fináléban. Ebből a négy típusból a négy típusból, ebből a négy hangból ötvöződik egyetlen szétbonthatatlan egységgé a ciklus." (Kroó György: Bartók kalauz)